Az öngondoskodás alapszükséglet, hiszen néha fel kell tölteni testi, szellemi, lelki akkumulátorainkat ahhoz, hogy újra képesek legyünk részt venni a hétköznapokban.
Ám számos olyan tévhitet hordozunk akár tudat alatt, amelyek meggátolják, hogy valóban képesek legyünk időt, és főként energiát szánni magunkra.
Lássunk néhányat ezek közül, és azt is, hogyan lehet ezeket a saját érdekünkben átkeretezni.
„Nincs nekem erre időm!”
A mi kultúránkban az a társadalom legértékesebb, leghasznosabb tagja, aki elfoglalt. Már az iskolai nyílt napokon is előnyként szokott elhangzani az a mondat, hogy „nálunk bizony nincs ideje a gyerekeknek elkallódni, mindig adunk nekik feladatot”. Ennél a dicsekvésnek szánt, valójában azonban hátborzongató kijelentésnél semmi sem jelzi jobban, hogyan szoktatjuk már egészen kicsi kortól folyamatos tevékenykedésre a gyerekeket, ahelyett, hogy a pihenés, az önmegvalósítás, az önmagukra szánt figyelem fontosságáról szót ejtenénk.
Mintha a szabadon eltölthető idő eleve rossz és haszontalan lenne, az első lépés ahhoz, hogy a gyerek rossz útra térjen. Történészként hosszasan tudnám taglalni, milyen mélyre nyúló gyökerei vannak annak, hogy a látszólagos semmittevést kerülendőnek tartjuk, de térjünk vissza mégis inkább a jelenbe. Abba a jelenbe, ahol orvosok, terapeuták a megmondhatói, hogyan vezet a folyamatos rohanás előbb enyhe, majd egyre súlyosabb kiégéshez, depresszióhoz, rosszabb esetben szenvedélybetegségekhez, vagy fizikai egészségügyi problémákhoz.
Vagyis a „nincs nekem erre időm” mítosz ideje lejárt. Ha mégis előáll ez a helyzet, akkor fel kell tenni a kérdést: miért nincs? Ki hajt túl, és főként kinek hagyom, hogy túlhajtson? Hol van ebben az én örömöm, az én jóllétem? Valóban abban mérhető-e a sikerünk, hogy mennyire vagyunk elfoglaltak, vagy inkább az a sikeres, akinek pihenésre, örömteli tevékenységekre is jut ideje?
Természetesen tudom, mennyire nehéz leállni, amikor évek, évtizedek óta pörgünk. Érdemes épp ezért kicsiben kezdeni az átállást. Kezdetnek vegyünk ki minden napunkból mondjuk tíz percet, vagy egy negyedórát, ami csak rólunk szól. Könnyen lehet, hogy az első pár napon nem fogjuk tudni, mihez kezdjünk ilyenkor, és a „robotpilótánk” máris sorolni fogja a még előttünk álló feladatokat, amelyektől most épp elvesszük az időt.
Ilyenkor kell ellenállni a késztetésnek, hogy felpattanjunk. Ha nem tudunk mit kezdeni a hirtelen jött szabad idővel, akkor akár üljünk tétlenül, igyunk meg egy kávét vagy egy pohár vizet, vagy nézzünk át egy magazint. Ha lejárt a tíz perc, mehetünk tovább. Egy-két hét után azt fogjuk észrevenni, hogy már nem kell rákényszeríteni magunkat a pihenésre – ettől a ponttól pedig máris tovább lehet haladni.
„Nincs nekem erre pénzem.”
A másik közkeletű mítosz az önmagunkkal való törődéssel kapcsolatban, hogy sokba kerül. A fejünkben általában összekapcsolódik a self care, és azoknak a luxuséletet élő hölgyeknek a világa, akik reggel a kozmetikusnál kezdenek, majd várja őket a személyi edző, a masszőr, este pedig estélyibe bújva ragyognak egy rendezvényen. Nos, erről szó sincs.
A self care feltételeit mi teremtjük meg, az aktuális körülményeinkhez igazítva. Természetesen nem tilos ennek jegyében lefoglalni egy wellness-hétvégét, de ha erre épp nincs keret, akkor is rengeteg a lehetőségünk. A self care ugyanis elsősorban nem költséges tevékenységek egymásutánja, hanem az a szemlélet, amely szerint jár nekünk az, amitől jobban érezzük magunkat. Azt pedig, hogy mi az, amitől jobban érezzük magunkat, csakis mi döntjük el. Lehet ez a nyugalmas reggel, amikor 15 perccel korábban kelünk fel, mint a többiek, és ezt az időt arra szánjuk, hogy rohanás nélkül felkészüljünk a napunkra.
Lehet 15 perc meditáció, ami feloldja az egész napi stresszt. Lehet annyi is, hogy 10 percre kiülünk az ablakba, és élvezzük a napfényt. Vagy épp egy hétvégi séta a környéken, hogy kiszellőztessük a fejünket. Lehet egy edzés, amit az interneten követünk – és így tovább. A legjobb, ha listát írunk azokról a tevékenységekről, amelyek örömet okoznak számunkra, de nem kerülnek pénzbe. Amikor épp kivesszük a napból a 15 perces pihenőidőnket, máris van miből választanunk.
„A jó emberek nem magukkal foglalkoznak.”
Ez az az alapvetés, ami a legtöbbünk tudatalattijában ott munkál, és segíti azokat, akik a mi túlmunkánkra támaszkodnak. Nehéz felülírni, hiszen ez is sokgenerációs örökségünk, de szerencsére olyan korban élünk, amikor már meg lehet, sőt, meg is kell próbálni. Mert a jó emberek nem áldozzák fel magukat másokért, hanem harmóniát teremtenek mások és a saját érdekeik között.
A jó emberek nem szomorú, savanyú, kiégett és kizsákmányolt rabszolgák, hanem azok, akik képesek mindenki javára meghúzni a határaikat.
Akik képesek erőfeszítést tenni, amikor épp arra van szükség, és segíteni, amikor fontos dolgok múlnak a segítségükön. Ám képesek visszahúzódni is, feltölteni az energiaraktáraikat, sőt, ha kell, elfogadni is képesek a segítséget. Mert az egészséges kapcsolatok mindig kölcsönösek.
