Ahogy múlnak az évek, figyelem és látom a tükörben a saját öregedésem: először a bőröm apró változásait, a szarkalábakat, aztán az egyre mélyülő ráncokat, a kibukkanó ősz hajszálakat.
A testem évek óta jelez, látom, felfogom, hiszen együtt létezünk, néha szeretem, néha nem a látott képet, de tudomásul veszem. A dissszonanciát leginkább akkor élem meg, amikor tetten érem magam, hogy a testem lemarad a gondolkodásom, a vágyaim és az élet iránti rajongásom terén. A testem állította korlátokat messze túlszárnyalja a belső világ, aszinkronban mozognak és mozgatnak engem. Na, ez az a kettősség, amit nehéz öszekalapálni egy egységgé, legalábbis nekem.
A kultúra és az „öreg státusz” dilemmája
Nincs mese, lassan én is belecsúszok az öreg státuszba, és pont itt a dilemma, mert ugyebár a mi kultúránkban nehezen szeretjük az öregeket (ennél finomabban nem tudom mondani).
Van bennünk egyfajta távolságtartás, jellemzően nem figyelünk rájuk, inkább elfordítjuk a fejünket, sőt idegesítő a jelenlétük bárhol is, ha akadályozva érezzük magunkat már csak a puszta jelenlétük miatt.
Félelemkezelés elmélet, avagy a távolságtartás pszichológiája
Vajon miért? Csak azért, mert emlékeztetnek minket arra, hogy mi is idősödünk? Vagy mert a társadalmi minták mélyen belénk égették, hogy az öregség a lelassulás, a gyengülés, a már nem vagy hasznos korszakát jelenti?
A pszichológia szerint az idősek látványa gyakran szembesít minket a saját halandóságunkkal. A félelemkezelés elmélet pontosan erről szól, hogy amikor idős emberekkel találkozunk, a halandóság gondolata önvédelmi reakciót indít be, ne lásd, ne reagálj, védd magad-> maradj távol!
Fiatalon én is éreztem ezt idős emberek láttán, mert egyfajta szorongást keltett bennem, amire emlékeztettek. Jól emlékszem erre az érzésre. Aztán, az évek múlásával eltűnt, mert elmosódtak a határok, ki is az idős?
Gerascophobia és gerontophobia – két mélyen gyökerező félelem
De a félelmünk szerintem nem csak az elmúlástól való félelemről szól. Van egy kifejezés, gerascophobia, a saját testünk öregedésétől való félelem és egy másik, a gerontophobia, amikor maguktól az idősektől tartunk. Mindkettő mélyen jelen van a kultúránkban, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandóak kimondani.
Anyám példája – közelről látni az öregedést
Évek óta látom és kísérem a most 84 éves anyukámat. Látom, hogyan változik a teste, hogyan küzd meg apróbb és nagyobb korlátokkal. Látom, ahogy egyre hamarabb elfárad, már nem tud olyan gyorsan reagálni, mint régen. Szerencsére makkegészséges és teljesen öneállátó, szellemileg pedig sokakat kenterbe verne.
Rajta látom igazán, hogy az időseknek nem csak fizikai gondoskodásra van szükségük, hanem közösségre is. Szereti, ha nyüzsgünk körülötte, bár hamar elfárad, mégis az tartja meg igazán, ha felhívjuk és rányitjuk az ajtót.
A társas közeg megtartó ereje
A társas közeg erős megtartó erő, a kultúránk ebben viszont nem igazán segít, inkább elszeparálja az időseket. A találkozások megritkultak, a családok szétszaladtak, a mindennapi életben kevés a rendszeres személyes kontakt fiatal és idős között.
Gyerekkorunktól kezdve tanuljuk, hogy az öregség egyenlő a leépüléssel. Ráadásul sokakban még működik a sztereotípia-befogadás elmélet is, amit fiatalon látunk és hallunk az öregekről, azt később magunkra is alkalmazzuk. Ha ez egyfajta önbeteljesítő jóslattá válik, az idős ember visszahúzódik, mert úgy érzi, nincs már helye az aktív életben. És ettől valóban gyorsabban hanyatlik az egészségi állapota.
Közös tevékenység és pozitív szemlélet – a hosszabb élet titka
A kutatások szerint az egyik legerősebb ellenszer az intergenerációs együttélés és közös tevékenység. Amikor fiatal és idős együtt dolgozik, tanul, alkot, az idősek nem elszigetelődnek, hanem beágyazódnak a közösségbe.
Becca Levy kutatásai kimutatták, hogy akik pozitívan gondolkodnak az öregedésről, akár 7,5 évvel tovább élhetnek. Ez nem csak statisztika, hanem megerősítés, hogy a hozzáállásunk szó szerint életet adhat.
Az én generációm, már másképpen lesz „öreg”
Nem tudom, hogyan lehetne másképp, mert egy dolog az elmélet, csinálni jóval nehezebb, hiszen az én generációm már aktívan válik öreggé. Talán mi vagyunk az első generáció, aki nem megy klasszikus értelemben nyugdíjba, aktívak maradunk, dolgozunk, alkotunk vagy mert kényszer és kell a pénz, vagy mert csak ez éltet minket, mert imádjuk, amit csinálunk, és már tovább megmaradnak az energiák is. Vagy bármelyik verziók kinek-kinek élethelyzete, igénye és lehetősége szerinti kombóban.
Az aktivitás mellett nincs klasszik idő sem a szülőkre, sem a sorban érkező unokákra, sőt, mi is csak az utolsó pillanatokban tanulunk meg magunk felé fordulni, törődést, szeretetet és gondoskodást adni saját magunknak (remélem, egyre többen megtesszük legalább ezt).
Mit veszítünk, ha nem szeretjük az időseket?
Talán a legfontosabb kérdés nem az, hogy miért nem szeretjük az öregeket, hanem az, hogy mit veszítünk mi mindannyian azzal, ha nem szeretjük őket.
Ráadásul minden idős ember egy élő könyvtár, bennük rejlik a múlt eseményeinek lenyomata, a megszerzett tudás és a családunk története. Ha nem állunk meg még csak beszélgetni sem velük, soha nem tudjuk meg, milyen történetek, tapasztalatok és bölcsességek maradnak elmondatlanul, aztán egyszer csak már nem lesz lehetőségünk kérdezni sem tőlük.
