Miután minden hivatali ügyet elintéztünk, a nyakunkba szakadtak a hétköznapok… Két kicsi gyerekkel egy idegen városban, ahol még a legközelebbi élelmiszerboltba is térképpel tudtam elmenni, a nyelvi hiányosságokról nem is beszélve.
Helló Svájc!
Immáron minden szükséges dokumentum birtokában hivatalosan is megkezdődött a svájci kalandunk.
Apát reggelente kikísértük, elment a dolgozóba, én meg két csillogó, az élet újdonságaira éhező szempárral találtam magam szemben. Hazudnék ha azt mondanám, hogy minden simán ment. Voltak napok, amikor minden pozitív gondolatba kapaszkodnom kellett és nem hagyhattam, hogy a kétségbeesés magával ragadjon.
Nagy segítségemre szolgáltak a budapesti óvodapszichológus szavai, akit azért kerestem fel korábban, hogy ötleteket adjon arra, hogy hogyan tudnám segíteni a gyerekeket a váltás okozta újdonságok legzökkenőmentesebb befogadásában.
Az egyik tanácsa az volt, hogy fontos, hogy a gyerekek lássák az esendőségemet. Hiszen ez a helyzet nekem is új volt, én sem ismertem a várost, a nyelvet sem értettem. Viszont azt is fontos látniuk, hogy ezeken a helyzeteken úrrá lehet lenni.
Mindent meg tudunk oldani!
Szótár, térkép, gesztikuláció mind-mind része volt a mindennapjainknak. Ami még segítségemre volt, az egy már Svájcban élő ismerősöm jótanácsa, miszerint: ha esik, ha fúj, ki kell menni a levegőre!
Nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet!
Ez egyébként sokszor eszembe jutott, hisz a hosszú esős hetek alatt bizony bele lehet feledkezni a lehúzó gondolatokba, amik egy idő után rossz érzésekké formálódnak és sokan emiatt válnak szorongóvá vagy akár depresszióssá. Egy idő után minden napot egy új lehetőségként éltünk meg!
Megterveztük a Svájcban töltött napokat
Minden reggel megterveztük a napot, reggeli közben és ebéd után nyakunkba vettük a város egy-egy új szegletét. Fantasztikus volt látni a kis utcákat, a rendezett tereket, parkokat és ami a legfontosabb, a kedves embereket!
Nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna oda hozzánk egy néni vagy egy bácsi az utcán, a boltban, hogy pár kedves szót szóljon a gyerekekhez. Német nyelvtudás hiányában ezt a közvetlenséget rendszerint egy széles mosollyal jutalmaztam.
Fontos felismerés volt továbbá az is, hogy ahhoz, hogy a lehető leghatékonyabban sikerüljön integrálódnunk, elengedhetetlen, hogy felvegyük a svájciak ritmusát és szokásait.
Lelkesen kezdtünk köszönni mi is mindenkinek egy-egy erdei séta alkalmával, valamint idővel természetessé vált számunkra az is, hogy egy boltba betérve hangosan köszönünk és szép napot kívánva távozunk onnan. Sőt még azon sem lepődtünk meg egy idő után, hogy a városi buszra felszállva mindenkit üdvözöl a söfőr. De még a raclette sajt mindent átható szagától sem húztuk az orrunkat olyan látványosan.
Amit rögtön az elején megtapasztaltunk és nagyra értékeltünk az a gondolkodásmód, amit a helyiektől igyekeztünk és még mindig igyekszünk ellesni.
Ha megkérdezik, hogy vagy, akkor bátran merjük válaszolni azt, hogy köszönöm, jól vagyok! Ne legyen késztetésünk arra, hogy úgy folytassuk a mondatot, hogy bár… vagy de…
Merjünk jól lenni!
Ha érdekel, hogy mindez hogyan is kezdődött itt elolvashatjátok.
