Igyekszem konkrét lenni. Kezdjük onnan, hogy mit értünk lezárás alatt és mikor van vagy lehet rá szükségünk.

Miért jó a lezárás?

Ha egy párkapcsolatnak vége van, csak akkor tudunk továbblépni, ha kölcsönösen lezártuk ezt a fejezetet az életünkben. Ha átbeszéltünk mindent, ha nem maradtak nyitott kérdések és ki nem mondott válaszok. Ez tiszta sor. De hasonló lezárásokra, sőt visszatekintéssel kiegészített összegzésre az élet rengeteg területén szükségünk lenne:

• a tanulmányainkban akár félévenként, de évente mindenképp;
• munkahelyváltáskor;
• költözéskor;
• nyaralások, kirándulások végén;
• minden naptári év végén,
• sőt minden nap végén.

Ahogy mondtam, én szinte soha nem vetettem magammal számot ilyen gyakran vagy ennyi területen. Ezzel pedig szépen vágtam is magam alatt a fát, hiszen megfosztottam magam attól, hogy tudatosítsam a sok jót, az elért sikereket, az A-ból B-be való eljutás eredményességét is. Mert a lezárás nem feltétlenül a rossz dolgokról szól.

Olyan ez, mint a hálaadás, mégis sokkal többrétűbb és talán kevésbé ezoterikus, így mindenkinek emészthető.

Zárd le a dolgokat, hogy meglásd a jót

Vegyünk egy nagyon egyszerű példát, a saját konzultációimat a pszichológusommal.

Most tartunk egy néhány hetes szünetet, hogy januártól majd folytassuk a beszélgetéseket.

Én úgy gondoltam, egy csetváltással ez el is van intézve, de a pszichológusom ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy lezáró konzultációnk is. Nem értettem, miért olyan fontos ez, hiszen 2021-ben úgyis folytatjuk az egészet. Ő azonban feltétlenül szükségét érezte annak, hogy szembesítsen az elmúlt 6 hónap konzultációinak eredményeivel. Azt akarta, hogy kimondjam, megfogalmazzam, az első konzultáció óta mi minden változott bennem, körülöttem.

Így tudatosulhatott bennem, mekkora utat tettem meg az elmúlt félévben. Ekkor láttam csak, hogy a kétségbeesés szélére került negyvenpluszos, egyedülálló, háromgyerekes anyuka nemcsak az elmúlt időszak nehézségeit győzte le, hanem visszamenőleg a 30 éve a részévé vált fals gondolatoktól is elkezdett megszabadulni.

Így láthattam meg, hogy amit eddig mondtam magamról, de legbelül mégsem hittem, azt most már érzem és tényleg tudom is:

• hogy erős vagyok,
• hogy értelmes vagyok,
• hogy kedves vagyok,
• hogy tehetséges vagyok,
• hogy van helyem a világban,
• hogy van helyem az emberek között,
• hogy bízhatok a megérzéseimben és   – nem utolsósorban –
• hogy én vagyok a legmegfelelőbb anyukája a gyermekeimnek és a legjobb középsője a szüleimnek.

Snassznak tűnik? Nekem ezek őszinte kétségeim voltak. Ha te magadba nézel, mit látsz? Neked is vannak bizonytalanságaid? Használd ki a decembert, és zárd le ezt az évet, az elmúlt időszakodat egy számvetéssel. Ha kell, szakmai segítséget is igénybe véve. A lehető legjobbat fogod tenni magaddal.

The post Lezárás nélkül nem szembesülhetünk a jó dolgokkal sem appeared first on 40plusz.

Mit vártok el egy három gyermeket szült nőtől? Nem, nem mindenki olyan mázlista, hogy tudja tartani az álomsúlyt, amit talán egyszer, ha elért az életében! És nem azért, mert lusta, hanem azért, mert vannak olyan életszakaszok, amikor egyszerűen nem megy.

Most nagyon felhúztam magam, ezért inkább leírom tök őszintén, milyen az én állandó harcom a súlyommal, és mit okoztok ti mindezek mellé. Teszem ezt akkor is, ha tudom, hogy első felindulásból nem írunk sem kommentet, sem cikket.

Miért van rajtam felesleg?

Az, hogy soha nem voltam sovány, mindig is úgy gondoltam, a genetika miatt van. Aztán 42 évesen sikerült az, ami addig nem: úgy lefogytam, hogy a doki parancsolt vissza rám legalább 1-2 kg zsírt. Ebből végül 6-7 lett, aminek nem örülök, de sajnos nem igazán tehettem ellene.

Olyan betegségek találtak meg ugyanis az utóbbi 3 évben, amelyek miatt nem tudok nem hogy egészségesen, de rendszeresen étkezni sem.

Hosszú hónapig csak kávén, mentes pufirizsen, paradicsomon és mentes sonkán éltem. Hangsúlyozom, hosszú hónapokig. Mi történt ennek hatására? Elkezdtem hízni, mert az addig jól működő diétám már nem működött tovább, az autoimmun pajzsmirigybetegséggel küzdő szervezetem pedig fellázadt.

Azóta eltelt újabb 1 év, és bár már néha nem vagyok rosszul az egészségesen elkészített főtt ételektől, a testem még mindig nem ébredt fel. Orvostól orvosig jártam, hogy legyen gyógymód a Hashimoto-IBS-SIBO triumvirátusomra, de nincs. Ami esetleg mégis némi reményre adna okot, az méregdrága. A ketogén étrendre való átállás pedig hiába tűnik ígéretesnek, egyszerűen arra sincs annyi pénzem, hogy tartani tudjam. Így is többszázezer forintom van az eddigi kivizsgálásokban, kiegészítőkben, ahogy többmillió könnycseppem is, mert még mindig nem tudok sem rendesen, sem rendszeresen enni. (A történetemet a blogom Életmódváltás rovatában olvashatod el.)

Mozogj, asszony!

Oké, akkor mozogj! – mondhatnád és igazad is lenne, ha nem jött volna közbe 11 hónap járásképtelenség. Na jó, ez egy kicsit túlzás, hiszen járni tudtam, csak iszonyú fájdalmak árán. A 7 percre lévő boltig 5-6-szor kellett megállnom, de nem adtam fel soha. Az első gerincműtétem után, amelyen 9 hónapja estem át, most jött volna a következő, de szerencsére a dokim felmentett alóla. Sikeres volt ugyanis a gyógytorna és a gyógymasszázs, amelyre a mai napig járok, mert még nem tökéletes a járásképem.

1 éve tehát, hogy nem tudok edzeni, több mint 2 éve már, hogy nem tudok rendesen étkezni. Ehhez képest viszont – szerintem – egészen jól tartom magam. Mégis, min akadtam akkor ki ennyire? Hiszen nemrég jutottam el addig, hogy akinek nem tetszem, az „továbbgördíthet”. De tudod, amikor azzal szembesülök, hogy sokat megélt, középkorú, azaz negyvenpluszos férfiak még mindig ott tartanak, hogy „nem jó a brazil comb”, akkor szívem szerint pofán rúgnám mindegyiket.

Mert én sem tartom egészségesnek, ha valaki kövér, de tudom, hogy a kövérek sem tartják azt egészségesnek. Ha van erejük, tesznek ellene, vagy legalábbis azért, hogy egészségesebbek legyenek. Tudom, mert egy ilyen csoportban kezdtem el az életmódváltást lassan 4 éve, és láttam, hogy nők ezrei mit meg nem tesznek azért, hogy lefogyjanak. Van, aki a férje vagy a párja miatt, van, aki a maga „örömére” és sokan más célból. Valahol még szomorú is volt megtapasztani, mennyien vagyunk elégedetlenek a tulajdon testünkkel.

Én nagyon sok nőt különösen csinosnak láttam, mégis ezerrel küzdöttek, hogy még soványabbak legyenek. A csoportban olyan lány is volt, aki szerintem már átesett a ló túloldalára, ezért most inkább híznia kellene. De nem szólok be egyiküknek sem, és nem mondom meg nekik, „milyen a jó comb”. Hiszem, hogy az ő dolguk mindez, ahogy az is, hogy valaki sovány, überizmos, ferde hátú, darázsderekú, kismellű vagy épp törpe.

Miért sértegethet egy férfi egy nőt?

Éppen ezért akadtam ki azon, hogy még mindig képesek vagyunk sértegetni a másikat a külseje miatt. Negyvenpluszosan, hátunk mögött legalább egy válással, ki tudja mennyi kapcsolattal és gyerekkel, munkahellyel, költözéssel.

Hát nem jöttünk még rá, hogy nem ez számít?

Hát nem jöttünk még rá, hogy a sértegetés önmagában véve is gáz?

Hát nem jöttünk még rá, hogy ha valami nem tetszik, azzal egyszerűen csak nem kell foglalkoznunk?

Ha elmegyek a boltba, a babot sem kezdem el sértegetni, mert felpuffaszt, hanem leveszem inkább a cukkinit a polcról. Nem? Akkor ti, drága férfiak, amikor éppen párt kerestek, honnan veszitek a bátorságot ahhoz, hogy oltogassátok, alázzátok a nőket??? És akkor még csodálkozunk, hogy itt tartanak a 21.századi házasságok…

Tudtátok, hogy a bántalmazó kapcsolatokban élő áldozatok 85-96%-a nő? Miért érzik a férfiak még mindig feljogosítva magukat arra, hogy megalázzák, érzelmileg zsarolják, lelkileg tönkre tegyék a nőket? Akárcsak azzal, hogy „nem jó a brazil comb”?

Hát neked, öcsém, neked! Mert nem látsz tovább. Én viszont gördítek.

The post Mit képzeltek ti magatokról, fiúk? appeared first on 40plusz.

• Egyedül lenni azt jelenti, hogy fizikailag nincs mellettünk/velünk senki, azaz egyedül vagyunk pár órára otthon, a városban vagy épp a folyóparton, miközben dobálgatjuk a kavicsokat.
• Egyedül lenni azt jelenti, hogy szakítottunk magunkra időt, és kézbe vettünk egy könyvet, horgolunk vagy épp átültetjük a virágokat.
• Egyedül lenni jó, ha békében vagyunk magunkkal, a világgal, vagy ha éppenséggel nem, és éppen ezért szeretnénk egy kicsit visszavonulni.

Magányosnak lenni viszont más. Magányosnak lenni nem jó.

Ha a magány érzése ránk telepszik és megszáll bennünket, úgy érezzük, mintha valami egy jó erős hajókötéllel összeszorítaná a szívünket és mázsás súlyok nyomnának össze bennünket. Ez nem a „teher alatt nő a pálma” tipikus esete; ez a szörnyű magunkra hagyatottság érzése.

Mikor lehetsz magányos?

Magányos lehetsz akkor is, ha

• vannak melletted barátok, szerető családtagok;
• van egy párod, aki nem szeret (ismered a társas magány érzését…);
• van egy jó munkahelyed, kedves kollégáid, és számos csetbarátod a neten.

Mert a magány belül van, bennünk és mindig is ott lesz. Viszont, ha ezt elfogadjuk, akkor szerethető magánnyá tudjuk átformálni és olyan pici kis aranyos gombóccá gyúrni, hogy inkább ékszerként tekinthetünk majd rá, mintsem minden problémánk okozójára.

A magány tehát egy velünk született állapot, amely azonban nem „jogosít fel” bennünket arra, hogy boldogtalanok is legyünk. A magányt nem úgy kell felfogni – ebben az értelemben – mint valami rosszat, hanem mint az élet velejáróját. Tudod, magányosan születünk és magányosan is halunk meg. Nem, nem egyedül, hanem önmagunkban.

A magány ugyanis – ahogy a szó is mutatja – mi magunkról szól, vagyis arról, hogy magunkban vagyunk teljes mértékig. Ha így nézed, már nem is olyan szörnyű, igaz? De akkor miért is tud annyira fájni a magányosság?

Miért fáj a magány?

Azért, mert a magány (önmagunkkal való egyesült lét) nem egyenlő a magányossággal. Akkor vagyunk magányosak, ha nem vagyunk jól magunkkal. És akkor vagyunk rosszul magunkkal, ha nem tudjuk elfogadni az identitásunkat. Azt az identitást, amelyet lehet, hogy még negyven pluszosan sem ismerünk igazán.

Az önismeret a 21.század kulcsszava, és mint ilyen, rendesen le is van járatva. Kismillió tanfolyam, online anyag hirdeti az önismerethez vezető út kérdéseit, feladatait, sőt megoldásait is, de ezek csak olyan külső mankók, amelyek kezdetnek megteszik, igazi mélyrepülés nélkül azonban fabatkát sem érnek.

Gyakorlat a magány elfogadásához

Egy pszichológiai témájú könyvben olvastam, hogyan lehet megtalálnunk saját magunkat. A szerző azt javasolta, hogy teljes egyedüllétben lélegezzünk jó mélyéket és figyeljük meg, hol fáj a testünk:

• érzünk-e szorongást,
• erősebb szívdobogást,
• zsibbadást, akármit.

Annak ellenére, hogy ezek az érzetek nagyon rosszak, esetenként pedig kifejezetten fájók, hagyjuk magunkon eluralkodni. Ha már nagyon szenvedünk, igyekezzünk megtudni, hogy mi vagy ki okozza. Ne azon agyaljunk, hogy miért, hanem azon, hogy ki az, aki ebben az állapotban tart bennünket.

Érdekes lesz ráeszmélni, hogy mi magunk, a bennünk élő lélek az, aki rugdossa a szívünket, kötelet teker a nyakunk köré, vagy épp marja le a karunkról a bőrt. A könyv írója megfutamodás és elhessegetés helyett azt javasolja, szólítsuk meg ezt a valamit vagy valakit, és figyeljük, válaszol-e. Szerinte nagyon sok mindenre fény derülhet egy ilyen belső párbeszéd alatt. Ő az ifjúkori énjével kezdett el diskurzust folytatni, aki szereti őt, vigyáz rá, ezért így jelez neki, hogy nem jó irányba halad.

Te meg mered élni a magányt?

Bevallom, én is kipróbáltam ezt a módszert, de olyan zokogás lett a vége, hogy egyelőre jegeltem. A gyakorlat azonban nem hagy nyugodni, ezért azt megengedtem magamnak, hogy fájjon, aminek fájnia kell. Hiszem, hogy így hamarabb túlleszek minden jelenlegi gondomon. Tudod, a megélés sokkal fontosabb, mint az elterelés. A gyászról szóló cikkemben írtam is arról, miért.

Te meg mered élni a saját fájdalmaidat, vagy inkább eltereled a gondolataidat mindenféle tevékenységekkel, munkába temetkezéssel, filmekkel, hobbikkal? És szűnik a fájdalom? Ugye, nem?

The post Miért fáj a magány és hogyan lehet túllenni rajta? appeared first on 40plusz.

Bevallom, én nem rajongok érte. Pedig azt vallom, minden kornak megvan a maga szépsége, a maga ereje, a maga tanulsága és tanítása, csak észre kell venni. De, amikor kisebb dolgunk is nagyobb ennél, mégis hogyan, igaz? Hát én rájöttem:

Tilos kinyitni a számítógépet, bekapcsolni a tévét vagy a rádiót. De akkor mi marad? Hiszen a „törvény nem ismerete nem mentesít a felelősségre vonás alól”, azaz attól, hogy nem hallgatunk, olvasunk híreket, attól még az események bekövetkeznek, az adót meg kell fizetnünk és különben is pofára esés lesz, ha akarjuk, ha nem.

Mert ezt érzed te is, ugye? De akkor mi a megoldás?

Ahhoz, hogy „túléld a 21.századot”, formáld azt a magad örömére és képére! Még ha csak kicsiben is…

Davida-praktikák túlélésre

1. Ha te is negyvenes vagy, biztos vagyok benne, hogy szereted a zenét. Kezdd hát így a napodat! Mindegy, hogy a gyermeked videókat akarna nézni a reggeli müzlije mellé kísérő gyanánt, te állj ki magadért, és nevezz ki egy napindítást „Felnőtt-reggelnek!”. Én is gyakran teszek így. Az más kérdés, hogy nálam 3 lurkóval kell megküzdeni a Spotifyért, de mindent megér, ha végre az én muzsikáimra készíthetem el a tízóraikat. (Csodák csodája, ma már odáig jutottunk, hogy elfogadták az Anya-reggelt és még közös Family-Spotify-unk is van.)
2. Döntsd el, hogy tényleg napi szinten szükséged van-e a hírek olvasgatására, vagy megelégszel azzal, hogy a számodra fontos, releváns és megbízható barátaid, ismerőseid oldalairól értesülj a napi történésekről. Ha ugyanis elkezded magad leszoktatni a politikai posztok olvasgatásáról, előbb-utóbb eltűnnek a hírfolyamodból. Adj magadnak 3 hetet és te is meglátod, hogy nem látod.
3. Ha mégis a napi politika mellett teszed le a voksodat, akkor tudd, hogy miért döntöttél így: ha neked ez a napi adrenalin-bombád, ám legyen, de ne gondold, hogy másnak is az. Fogyaszd, töltekezz belőle, aztán ess neki a munkádnak. Csak akkor terjeszd az igét, ha valóban fontosnak gondolod.
4. Óránként állj fel a székedről, vagy szusszanj egyet munka közben: végy mély levegőket, nyújtózz, kapj be valami finomat, vagy csak sétálj 5 percet és nézelődj. A felhők is nagyon klasszak tudnak lenni; nem bizonyítottan ugyan, de jó hatással vannak a pszichére. Főleg, ha nem mindenhol sötét felhőket látsz magad körül. (Ugye, érted?)
5. Ha végeztél a melóddal aznapra, engedd el! Igenis, tedd le a terheket! Kezdj el mosogatni, nyomj le egy gerincjóga-sort 15 percben, ölelgesd halálra a családtagjaidat és beszélgess velük egy kicsit. Ezek azok a dolgok, amelyek segítenek az át-, illetve leállásban. Tudom, hogy sokaknak ez nehezen megy, mert rengeteg a meló, a főnök is nyaggat, és különben is kell a pénz. Csak hogy az a pénz nem áll a házhoz, ha kipurcansz ideje korán. De ezt te is tudod. Ne hidd, hogy veled nem történhet semmi.

Mert lenne egy nagyon fontos kérdésem hozzád: Milyen szerepet szánsz magadnak az életedben? Egyáltalán szánsz-e valamilyet?

A főnöködnek konkrét elképzelései vannak veled (pontosabban a munkáddal kapcsolatban), és tudom, hogy ha vállalkozol, akkor neked is a vállalkozásoddal összefüggésben. De gondoltál már magadra is legalább úgy, mint bármelyik projektedre? Ha nem, hát itt az ideje.

Vedd fel magadat a teendők listájára!

Ha sajnálod magadra az időt, akkor vedd fel magadat a ‘To do‘…’listádra és kezdj el törődni a mindennapjaid privát részével is. Ha pedig nem lenne privát részed, akkor máris bérelhetsz egy sírhelyet a temetőben. Bocs, hogy ennyire profán vagyok, de ha semmilyen szinten nem vagy fontos magadnak, akkor le is húzhatod a szemrolót. Ugye, ezt azért mégsem akarod?

Én tudom, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben mi, negyven pluszosok, de ki az, akinek minden simán megy? Nem, ne hidd, hogy a látszólag csilivili életet élőknek is minden csúcsszuper. Tudod, ha nem vagyunk mások helyében, nem is tudhatjuk, milyen az életük valójában. És szerintem bőven elegendő, ha a magunkéval végre elkezdünk érdemben törődni. Mert akkor az a híres balansz, a lelki, illetve a munka-család-én közötti egyensúly is egycsapásra megteremtődik.

Nekilátsz?

The post Túlélési tippek a 21.századhoz appeared first on 40plusz.

Emlékszem, amikor még alkalmazottként dolgoztam a két gyermekem mellett, folyton azon imádkoztam, nehogy betegek legyenek. Persze ez alapból is egy normális kívánság, de amikor nem te rendelkezel a munkaidőddel, fokozottan érvényes.

Tanár voltam. Ha a gyermekeim betegek lettek, két lehetőségem volt: vagy táppénzen leszek velük jó kevés pénzért, vagy fizetés nélküli szabadságot veszek ki, ha már elfogytak a táppénzes napjaim. Mindkét verzió gyilkos volt az anyagiakat tekintve, a betegségeket viszont csak nagy ritkán lehet befolyásolni.

Nem nézik jó szemmel, ha beteg a gyerek

A kislányom például 10 hónapos korában majdnem „intenzív-várományos” volt a hülye rota vírus miatt (11 napig nem maradt meg benne semmi), elsős korában ki kellett venni a manduláját, 10 évesen pedig összetörte a karját, így cuki fémeket kapott fél évre. A kisfiam 1, 5 évesen 7 napot töltött kórházban egy „megfázás” miatt, majd 3 évesen már sérvvel feküdt a műtőasztalon, 10 évesen pedig éppen vakbéllel.  Ezek mind olyan betegségek, balesetek, amelyek kivédhetetlenek. Én pedig nem voltam már fiatal anyuka, hogy bízzak a sikeres újbóli és mindig újbóli álláskeresésben…

Amikor a tanári pályát röpke 5 évre megszakítottam egy multi kedvéért, egy fokkal jobb lett a helyzet. Ha a gyermekeim hőemelkedés, torokfájás stb. miatt nem mehettek oviba vagy suliba, bevihettem őket magammal a céghez. Micsoda kegy! Rémlik, nagyon sokáig harcoltunk azért, hogy otthonról is dolgozhassunk mi, anyukák. Nekem 3 évembe tellett kiharcolni egy kurva tokent ehhez. Igazi menyország volt.

Mindig újra lehet kezdeni!

Amikor a harmadik gyermekem megszületett, meg is fogadtam, hogy soha többet nem leszek alkalmazott, legfeljebb, ha majd kirepülnek a porontyaim. Igaz ugyan, hogy addigra már 60 éves leszek, és valószínűleg túlképzett WC-s néniként végezhetném csak, ezért igyekszem nem gondolni ennyire előre. A lényeg, hogy 43 évesen a vállalkozói lét mellett döntöttem, bár mindennél jobban féltem tőle.

Negyven pluszosként újrakezdeni az életemnek ezt a részét is, belevágni a nagy ismeretlenbe és beletanulni egy teljesen más munka-család egyensúly „kialakításosdiba” nagyon félelmetesnek tűnt.

Ha viszont arra gondoltam, hogy így nyugodtan ápolhatom a gyerekeket, ha lerobbannak, és nem kell, hogy a pallost emiatt folyamatosan a nyakamon érezzem, csökkent a szorongás bennem. Ma pedig ez a fajta szinte teljesen el is tűnt. (Más miatt persze bőven rajtam van a frász, de arról talán majd egyszer.)

Munka és család közötti egyensúly kialakítása

Viszonylag hamar kialakítottuk az itthoni rendszert, és elég jól be is álltunk rá, amikor beütött a Covid és egy más jellegű home office, az iskolai. Ez nagy mértékben felborította újdonsült munkavilágomat és anyai szerepemet, így ismét befigyelt Damoklesz kardja. Mert a vállalkozói lét egyik nehézsége, hogy csak úgy, magától nincs havi fix. Ha enni akarsz, évekig nincs megállás. Akkor sem, ha hirtelen az összes gyermeked a „nyakadba szakad” 0-24-ben. Jó vagyok újratervezésben, általában nem ijedek meg az új helyzetektől, csak mindig kapok egy „kis” sokkot előtte. Amint viszont oszlik a borúlátó köd, megrázom magam, és már fel is állítom a legfrissebb rendszert.

1. A Covid 1. alatt például hajnal 5-kor keltem és egy jó erős fekete után fél hétig dolgoztam.
2. Akkor felébredtek a csimoták, így visszavedlettem anyává.
3. 9 órától határoztuk meg magunknak a tanulást, a gyerekek pedig nekem a szimultán tanítást és a bölcsis néni szerepét. Ez ment délig.
4. Ebéd után a nagyok lettek a bébiszitterek, én pedig ismét visszavonulhattam 2 órára melózni. Ez addigra már 3 óra munkavégzés volt tisztán, amely messze nem elegendő, de legalább több a semminél.
5. 3 órától ismét anya és háziasszony lettem, de hogy bírjam a tempót, és legyen időnk érdemben egymásra is, mind a három gyermekemet „befogtam” a melóba. Egy idő után a nagyok már maguknak sütötték meg a virslit, a palacsintát, főzték meg a levest, én pedig addig tudtam a kicsivel mosni, mosogatni és persze játszani is.
6. Az esti altatást követően (ami persze gyakran külön vicckategóriába ment át) igyekeztem még befejezni a napi penzumot, ami gyakorlatilag éjfélig, hajnali egyig tartó melót jelentett. Ez így ment egészen nyárig. (Tovább nem is bírtam volna…)

Most jó, mert van suli, van ovi, és napközben el tudom végezni a dolgaimat.

Ahhoz viszont, hogy meglegyen a rend, a kaja és persze az összetartó szeretet, az idő a közös sétákra, itthoni mozizásokra, van, amin nem változtattunk: a szükséges házi menetrendenden és azon, hogy a gyerekeknek is be kell segíteniük.

Együtt élünk, együtt is vesszük ki a részünket az itthoni teendőkből a legnagyobbtól a legkisebbig. Így esténként, altatás után már nem kell újra leülnöm a gép elé, hanem elterülök az ágyon és olvasok vagy bámulok a semmibe. Hihetetlen, ugye? Nekem néha még mindig az. Köszönöm Covid-helyzet, hogy nemcsak rendes család, hanem igazi csapat született itthon.

The post Munka-család egyensúly Covid-idején és utána appeared first on 40plusz.

Aztán egyszer csak arra lett figyelmes a vonatból, hogy a nő valaki mással és nem a férjjel enyeleg az erkélyen. Nem, nem megcsalásos történet. Még csak nem is feltétlenül szerelmi dráma. A filmben ugyanis oda vezetnek a nem is olyan egyszerű szálak, hogy a „közös” férj miként manipulálta mind a vonatos nőt, mind a 2. feleségét.

Az igazi főszereplő a bűntudat volt

A vonatos nő abban a hiszemben élt, hogy ő egy szerethetetlen, rossz ember, aki megérdemli a sorsát. Csak a film vége felé derül ki az igazság, ahogy az is, hogy a férj egy pszichopata. Azon gondolkodtam, vajon hány nő él még így ma is a világban? Vajon hány feleségnek jutott egy olyan élet, amelyben a bűntudat a főnök. És hogy vajon a te hétköznapjaidat is mennyire irányíthatja ez az érzés.

Úgy tapasztalom, a mi korosztályunkban kifejezetten erősen van jelen a bűntudat.

Te miért érzel bűntudatot?

Beszélgetve az anyatársaimmal, a következőket látom:

1. Anyaként bűntudatot érzünk, ha nem tudunk mindent megtenni a gyermekeinkért.
2. Bűntudatot érzünk, ha nem tudjuk „rendesen” kiszolgálni a férjünket.
3. Bűntudatot érzünk, ha magunkkal törődünk, mert minden másnak fontosabbnak kellene lennie.
4. Bűntudatot érzünk, ha nem tudunk egyensúlyozni a magánéletünk és a munka között.
5. Bűntudatot érzünk, ha nem ragyog minden nap a lakás.
6. Bűntudatot érzünk, ha a gyermekünk valami rosszat tesz, hiszen mi neveltük „rosszá”.
7. Bűntudatot érzünk, ha panaszkodunk a nemszeretem-munkánk miatt, hiszen áldani kellene a sorsot, hogy legalább van.
8. Bűntudatot érzünk, hogy nem törődünk eleget az idős szüleinkkel.
9. Bűntudatot érzünk, hogy nem vagyunk olyan fittek, szépek, egészségesek, mint a szomszédnő.
10. Bűntudatot érzünk, hogy negyvenpluszosan még mindig nem tudjuk, mivel is szeretnénk foglalkozni.
11. Bűntudatot érzünk, hogy bár tudjuk, mit szeretnénk csinálni, mégsem azt tesszük,
12. ahogy bűntudatot érzünk, ha mégis.

Közben mindenhonnan jönnek az „Énidő” -kampányok, az egyensúlyra, harmóniára figyelmet felhívó posztok, a „dafkeszuperanyák” ömlengései és csak azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók. Sőt nem csak érezzük, el is hisszük.

A bűntudat mindenhol jelen van

… mert a gyermek is a fejünkhöz vágja a saját kudarcait, mert a párunk sem ölel és puszil meg naponta bennünket szerelmetesen, mert mindenkinek természetes, hogy minden otthoni teendő az anyák dolga és most még inkább kezd visszatérni, hogy asszony, te szülj és takaríts.

Hát hol a jó fenében vagyunk?

Nem jövök azzal, hogy hello, ez már a 21. század, hiszen csak a technológia változik folyton, az ember nem. De a kérdés áll: miért nem?

• Vajon mi kell ahhoz, hogy a nemek tényleg egyenlőek legyenek?
• Vajon mi kell ahhoz, hogy egyértelművé váljon, a férfi és a nő is ugyanolyan ember?
• Vajon mi kell ahhoz, hogy ezt az embert tartsuk szem előtt és nem az ezeréves ránk tukmált férfi és női teendőket?
• Vajon mi kell ahhoz, hogy egy párkapcsolatban a két fél kölcsönösen és magától értetődő természetességgel egyezzen meg a szerepeikről?
• Vajon mi kell ahhoz, hogy elfogadjuk, valaki a hagyományos felosztás híve, valaki nem?
• Vajon miért nem természetes, hogy a munkavégzésben – legyen az otthon vagy a munkahelyen – nem a nemi sztereotípiáknak, hanem az emberek jellemének, személyiségének, irányultságainak és képességeinek kellene mérvadónak lenniük?

Hát mi a fontosabb? A szennyesruha vagy én? Az aktahalmaz vagy a titkárnő? Miért a feladat mondja meg, ki lehetsz, és miért nem fordítva?

És mindehhez – vagy épp mindezért – ott figyel bennünket a bűntudat. Az, amelyet a párunk, a közösségünk, a társadalmunk kelt bennünk, és amellyel végül teljes egészében azonosulunk.

Nincsen ez így jól.

The post A bűntudat határozza meg a negyvenpluszosok mindennapjait appeared first on 40plusz.

Van. Csak én még nem tudom pontosan, minden mélységéig belemerülve, hogy az milyen is. Körülöttem sokan élnek egyedül, azaz társ (férj, feleség, partner stb.) nélkül gyereket nevelve vagy abszolút szingliként.

Én is voltam már így többször, de valahogy csak ideig óráig élveztem ezt az „állapotot”. Ki is kiáltottam magamat társfüggőnek, aztán módosítottam az egészet kapcsolatfüggőségre, végül egyszerű magányos lelkiállapotra. Egészen a mai napig ez határozta meg a mindennapjaimat. Így, ahogy mondom: bölcsis korom óta szinte soha nem voltam egyedül.

Csoda, hogy nem ismerem magam rendesen?

Csoda, hogy nem szeretem magam igazán?

Csoda, hogy azt hittem, máshogy nem is lehet élni, csak párkapcsolatban?

Csoda, hogy csodabogaraknak tartottam mindenkit, aki egyedül is tökéletesen elégedett az életével?

Nem.

Hiszen, ha eddig nem tapasztaltam meg a saját lényemet, énemet, természetemet, akkor hogyan is tudhattam volna, hogy lehetek önmagamban is jó magamnak (is)?

Most is csak kapizsgálom az egész témát, mégis ma reggel őszintén kibuggyant belőlem: Kösz, jól vagyok így, ahogy vagyok.

Elégedettség vs. boldogság

Tegnap, amikor visszajött az összes gyermekem, és a vacsoraasztalnál szokás szerint átbeszéltük a heti teendőket, programokat, miegyebet, megéreztem az elégedettség és boldogság pillanatát. Azért mondom, hogy pillanatát, mert e két dolog természetéből eredendően illékony. Mi mégis úgy gondolunk rájuk és úgy vágyódunk utánuk, mintha örökre megtarthatnánk őket.

Hát lehetünk mindig mindennel elégedettek? Lehetünk mindig boldogok?

Szerintem nem teljesen, bár fontos, hogy a két fogalmat kissé külön válasszuk: Érezhetünk elégedettséget, ha végignézünk az életünkön, vagy épp az aktuális helyzetünkön. Elégedettnek lenni tehát lehet tartós állapot és azt hiszem, nem is hiába való erre törekednünk.

A boldogság azonban tényleg egy euforikus pillanat, amelyet meg kell becsülnünk, s ha elmúlik, az emlékéből építkezhetünk tovább. A kergetése helyett azonban inkább azt javaslom, foglalkozzunk tényleg a megbecsüléssel.

Lerágott csont már, hogy becsüljük meg azt, amink van, ha azonban ezt magunkra is vonatkoztatjuk, akkor talán meg is fontoljuk ennek jelentőségét.

De én most nemcsak azért vagyok jól, mert becsülöm/megbecsülöm magam, nemcsak azért vagyok jól, mert 40pluszosan még élek és virulok, hanem azért, mert szembe néztem a saját tévképzeteimmel, félrevezető illúzióimmal. Konkrétam rájöttem, hogy nem vagyok társfüggő, sem kapcsolatfüggő, hanem egyszerűen csak menekültem attól, hogy megismerjem saját magamat. Úgy hittem, engem csak akkor lehet szeretni, ha mindent a másikért (másokért) teszek. Ez vezetett odáig, hogy valahol útközben elvesztem, és mások szeretetében éreztem megtalálva magam, utána pedig – az öntudatra ébredés fázisaiban – gyakran rosszul kezeltem a hirtelen jött önbecsülésemet.

Aminek örülünk, az a miénk

Pedig nem kellene ennek olyan nagy feneket keríteni, csak élvezni önmagunkat úgy, ahogy megadatott. Persze, ha ez ilyen könnyű lenne, mindenki Joker-vigyorral a száján futkosna a világban. De tudjuk, hogy ez nem könnyű. Nagyon nem. És kár, hogy így van.

Mindenesetre én most élvezem, ahogy a gyermekeimmel vagy éppen nélkülük – ha apás hetük, hétvégéjük van – élhetek. Élvezem, ahogy gondoskodhatok róluk, élvezem, hogy még szükségük van rám, ahogy azt is, hogy már egyre önállóbbak. Élvezem, hogy élvezettel dolgozom, hogy ősz van, hogy szép a természet, és hogy kint kortyolgathatom a napi 5-6 kávémat. (Mert ha már nem vagyok társfüggő, legalább kávéfüggő hadd legyek.)

Viszont fontosnak tartom elmondani, hogy mindez nem zárja ki egy partner, egy felnőtt társ létét az életemből, ahogy senkiéből sem. Ez nem azt jelenti, hogy kösz, jól vagyok magamnak, és ide senki be sem teheti a lábát. Nem. Pusztán arról van szó, hogy végre lehetek teljes úgy is, hogy nem más(ok) szeretetétől függ az én jól-létem, hanem a saját magam őszinte megélésétől és elfogadásától.

Ehhez kellett a pszichológussal folytatott 13 beszélgetés.

Te kivel beszélgetsz, hogy megszeresd az életedet?

The post Társsal vagy anélkül? Hogyan lehetünk boldogok? appeared first on 40plusz.

Arra gondoltam, lehet, hogy mégiscsak van valami extra gond a január végén megműtött gerincem körül, vagy elcserélték a leletemet és közben kiderült, hogy a cisztáim rosszindulatúak voltak. Mert hiába a pozitív gondolkodás, ha az még mindig nem jön zsigerből… Aztán két nap múlva csak feltéptem a borítékot.

Hál’ Istennek csak egy behívó volt, mégpedig mammográfiára. Először megkönnyebbültem, aztán valami furcsa belső remegés vett erőt rajtam. Hiszen a Nagy Testvér erre is figyel, és tudja, itt az ideje az első mell-lapításnak, no meg azért is, mert a mi családunkban őshonos a rák. Amiről pedig nem tudunk, az ugye, nincs…

De szerencsére ebben az egy dologban helyén van az eszem, és pont a mi generációinkban megjelenő megbetegedések miatt nem volt kérdés, hogy ezúttal is meglátogatom a kórházat.

Tényleg olyan fájdalmas a mammográfiai vizsgálat?

Furcsa érzés volt visszatérni, főleg, mert rájöttem, itt nem is az első gerinckezelésem miatt voltam, hanem vastagbéltükrözésen a Hashimoto-SIBO-IBS trióm végett. De legalább végre tudatosult bennem, hogy a Flór az extra harci kiképzéseim helyszíne, ahová testet-lelket megerősítő vizsgálatokra és nem wellnessezni járok.

Mert hogy a mammográfiáról is csak ijesztő dolgokat hallottam eddig:

• összelapítják a melledet;
• nagyon fog fájni, ha van benned egy kis gyulladás;
• semmi empátia nincs a vizsgáló orvosokban stb.

Éppen ezért anyut is felhívtam, aki profi mellrákban. Azt ugyanis tudni kell rólam, hogy a fájdalomküszöböm nincs éppen a magasban, kivéve, ha sportsérülésről van szó. Érdekes módon ex kézi- és focikapusként mindig is bírtam a fiúk dobásait, rúgásait, de pl. a terhességi rosszulléteket vagy a kislábujjam találkozását a küszöbbel már nagyon nem. Éppen ezért anyu annyit mondott, hogy ha nagyon tartanék a fájdalomtól, képzeljem magam a focipályára. Így is tettem volna, ha a vizsgálóban nem lett volna zöld helyett minden fehér és rózsaszín.

Laza mell, könnyű vizsgálat

Egy hatalmas fehér gép, egy óriási rózsaszín szalag a falon és két hölgy fogadott. Kapásból elkezdtek beszéltetni, kérdezgetni és el is magyarázták, mi vár rám. Ezek után a géphez úgy sétáltam oda, mint valami különleges extra csodához, amely ráadásul tök vagányul nézett ki.

Amúgy is vonzódom a nagy gépekhez (traktor, daru, MRI stb.), így most is szerelem volt első látásra a találkozásunk. És nem, a vizsgálat egy pillanatig sem fájt! Nem azért, mert olyan fasza csaj vagyok, hanem mert TÉNYLEG NEM fáj. A plexilapok ugyan összepréselik a mellett, de ha

• van némi zsír bennük,
• nem állsz épp menstruáció előtt, vagy
• olyan könnyen pakolászhatók a cicijeid, mint az enyémek,

semmitől sem kell tartanod. Hiába, a nem tökéletesnek is megvannak a maga előnyei.

Eszembe is jutottak az implantátumos nők, hogy vajon náluk hogyan oldják meg ezt a fajta a vizsgálatot. Rá is akartam kérdezni, de arra már nem volt idő, olyan gyorsan zajlott le az egész. Mire belemelegedtem volna a forgolódásba, a karmozgatásba, már ki is kellett jönnöm. Pedig nagyon ügyesen imitáltam az ókori egyiptomi falfestmények szereplőit is, amikor oldalról kellett bedőlnöm…

A mammográfia a szükséges jó

Szóval összességében a mammográfia egy élmény, és kérlek, hogy te se félj tőle! Még csak kellemetlen sem volt. A plexilapok nem hidegek, a fogókar sem az, a Flórban a Huniko munkatársai pedig különösen kedvesen bánnak az emberrel.

Ha 1 hónapig nem kapsz levelet a vizsgálat után, megnyugodhatsz, nincs a melleidben rák. Most járt le az én 1 hónapom és a postaládám üres. Megyek ünnepelni.

Vizsgáltasd ki magad te is! 40 pluszosan meg pláne.

The post Szeretlek, Mammográfia! appeared first on 40plusz.

Ne gondolj bonyolult tevékenységekre, csak olyan egyszerűekre, mint gokartozás, lövészet, falmászás, ilyesmi. Ennyit a nemi sztereotípiákról. Amikor végignéztem a 36 pontos listámon, azért egy picit meglepődtem: ugyan vannak benne nyugis, csajos „kívánságok” (pl.piknik), de a többsége valami fiús. El is tűnődtem azon, honnan bennem ez a sok tesztoszteron.

Féfias nők, nőies férfiak

Az egy dolog, hogy már gyermekként is inkább a fáramászás érdekelt, mint a babázás, de egyre kevésbé tartottam normálisnak, hogy még 40pluszosan is hamarabb ráizgulok egy terepfelszerelésre, mint egy szexi fehérneműre. Hát nő az ilyen? Hosszú évekig meg is kérdőjeleztem magamban.

Tavaly a blogomon már összeszedtem, mitől lehetünk mi, nők nők; melyek a külső „ismertetőjegyeink”, milyen belső tulajdonságokat tulajdonít nekünk a társadalom, mit várnak el tőlünk a férfiak. De valahogyan nem elégedtem meg a saját magyarázataimmal. Csak mostanra fogtam el, hogy megint egy illúziót, egy egyetemes igazságot keresek és annak akarnék a magam férfias nőiességében megfelelni. Ez pedig úgy, ahogy van, butaság.

• Vannak férfias nők,
• vannak fiúsabb nők,
• vannak nőies férfiak,
• vannak romantikus férfiak,

azaz mindenkiben van valamennyi macsó, vagy domina kisebb-nagyobb mértékben. Ez pedig azt irányozza elő, hogy orbitális hülyeség megbélyegezni magunkat, ha nem felelünk meg a sztereotípiáknak. Hiszen ezek a kategóriajegyek időről-időre, korszakról-korszakra változnak attól függően, éppen mi a divat vagy mit követel meg a gazdaság. (Tudtad, hogy sokáig csak a férfiak hordhattak rózsaszínt?) Egy nem változik: emberekből vagyunk.

Lehet-e sztereotípiát húzni egy emberre?

Ha tehát ebből indulunk ki, akkor az elsődleges feladatunk eldönteni, hogy

• felvállaljuk-e magunkat olyannak, ahogyan az megadatott nekünk,
• tudjuk-e, milyen szerepet szánunk magunknak az életünkben, és
• látjuk-e, melyek azok a dolgok, amelyek ebben befolyásolnak vagy irányítanak.

Én ezért sem akarok már nagybetűs NŐ lenni, hanem az az ember, akiben sok minden „összerakódott”.

Figyelek a saját jelzéseimre, belső késztetéseimre, igényeimre és vágyaimra. Nem szégyellem, hogy beindulok egy betonfúró látványától, ahogyan azt sem, ha felcsillan a szemem egy klassz sminkpaletta megpillantásakor. Ha úgy akarom, fiúsan öltözöm, ha pedig úgy, piros körömcipőt veszek fel. Ha az esik jól, hogy pálinkával a kezemben énekeljek a szalonnasütésnél, azt fogom tenni, de ha inkább szerelmes filmet akarok nézni egy csomag zsebkendő társaságában, akkor azt. És nem fogom szégyellni.

Elengedtem, hogy lenni akarjak „valami”. Elengedtem, hogy megfeleljek a törvénybe sem iktatott előírásoknak. Elengedtem a kényszerképzeteimet arról, hogy lehetek még Audrey Hepburn, mert beláttam, hogy ha belefeszülök sem tudok filigrán titokzatossággá válni. Én vagyok én, és kezdem végre megszeretni ezt a vegyesvágottat: fegyverekkel és rózsákkal. Csak hogy stílusos legyek a zenei világom egyik oldalához is. (Mert persze abból is van több.)

És te? Te milyen vagy?

The post Le a nemi sztereotípiákkal! appeared first on 40plusz.

Külső mankók

A külső mankók olyan kívülről érkező segítségforrások, amelyek segíthetnek nekünk a nehezebb döntések meghozatalában, elirányíthatnak bennünket a világ nagy kérdései között, vagy épp utat mutathatnak a saját céljaink eléréséhez. Ilyen külső mankók lehetnek a

• szüleink,
• gyermekeink,
• barátaink,
• kedves ismerőseink,
• a főnökeink,
• a kollégáink,
• a szülőtársak a bölcsiben, oviban, iskolában,
• az online közösségek,
• a hitrendszerünk,
• a könyvek, folyóiratok, szakirodalmak, illetve
• a segítő szakemberek.

Gyakran egyszerre több irányból is támogatást várunk, amelynek veszélyei azonban elég nagyok. Erről legutóbb itt írtam. A cél viszont minden esetben az, hogy a közvetítésükkel valahogy megtaláljuk a belső mankóinkat. Azt a támaszt, ami már csak rólunk szól és belőlünk alakul ki.

Belső mankók

A belső mankókat összefoglaló néven hívhatnám saját erőnek is, de valljuk be, arról mindenki csak a Jedikre asszociálna, én pedig nem szeretnék az öreg Yoda képében rád vigyorogni, akármilyen cuki is. Maradnék tehát a belső mankó kifejezésnél, mert jó arra gondolni, hogy a segítség itt lehet bennem. Ezek a belső mankók

• az önbizalom,
• az önbecsülés és
• az önértékelés.

Ha boltban kellene a fenti mankókat megvenni, biztosan a belsőkkel kezdenék, mert abból van kevesebb, azt lenne könnyebb hazacipelni. Aztán persze a pénztárnál jól pofára esnék, amikor meglátnám az áraikat: a belső mankók megfizethetetlenek!

Nem véletlen, hogy az emberek sokkal hamarabb fordulnak a kívülről érkező segítségek felé, minthogy a belső folyamataikkal foglalkoznának. Meg persze ott van a súly is. A 3 belső mankó eszméletlen nehéz. Nemcsak megszerezni, hanem megtartani is.

De legyen elég ennyi a rébuszokból, nézzük is meg, mi a baj valójában.

Mankó nélkül nem megy

Ez szerintem elég egyértelmű. Még akkor is, ha te épp abba a kategóriába tartozol, aki soha nem kér segítséget, aki igyekszik mindent maga megoldani, azaz, ha makacs vagy, mint a szamár. Ezért titokban falod az önsegítő könyveket, olvasod a pszichológiai cikkeket, töltöd ki a mentális egészségedről szóló teszteket, és dőlsz elégedetten hátra, hogy jó úton jársz.

De azért csak fájnak a lábaid, leszakad a derekad, egyre nyomottabbnak érzed magad és már délután kettőkor olyan fáradt vagy, mint 10 éve csak éjféltájt.

Mindent megteszel, „tanulod magad”, eszmét cserélsz a barátaiddal, és még az is lehet, hogy a gyermekeiddel is eldiskurálsz magadról. Ez mind szép és jó, csak nem visz előre.

Legutóbb írtam, hogy én magam is külső mankózok, azaz pszichológushoz járok, mert egyedül nekem sem megy. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. És hiába röhögtem fiatalon az amerikai filmek kanapén fekvő szereplőin, mostanra beláttam, hogy ez egy szükséges jó dolog az életemben. Azért van erre szükségem, hogy később csak a 3 mankóra kelljen támaszkodnom az utamon, azaz azokra az értékekre, amelyek a helyükre kerülnek bennem.

Neked milyen gátjaid vannak?

Az önbizalom, önbecsülés, önértékelés triumvirátusa az az erő, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy nyugodtan tudjuk megélni a mindennapok feszültségeit. De vajon csak szakértő segítségével juthatunk el addig, hogy legyen önbizalmunk, hogy becsüljük magunkat, hogy értékeljük a személyiségünket?

Természetesen nem. Én viszont ilyen „béna” vagyok, nekem nem adatott meg ez a fenti hármas. Ennek számos oka lehet:

• középső gyermek vagyok,
• túl sok értelmiségi van a családomban,
• és amúgy is erős megfelelési kényszerem van minden és mindenki felé.

A születési sorrendemből következik, hogy mindig volt előttem egy példa és nekem is azzá kellett volna válnom a húgom számára. Ez a kettős helyzet megérne egy külön misét, de elég legyen annyi, hogy nem irigylésre méltó alap. Mindig összehasonlítgattam magam a nővéremmel, és mindig volt egy kényszer bennem, hogy ne mutassak rossz példát a kisebbik tesómnak. Ez persze nem jött össze, ahogy az összehasonlítgatásból sem jöttem ki jól. Főleg, mert a tanáraink is csak erősítették (negatív értelemben) az amúgy teljesen evidens és normális különbözőségeket köztünk.

Az értelmiségi családi ág viszont önmagában nem lenne gond, de mivel túl sok agyalással jár, simán beleestem abba a csapdába, hogy mindent meg akartam érteni. Olyan dolgokat is, amelyek felett nincs hatalmam, amelyeket egyszerűen csak el kell fogadnom: ilyenek a saját gondolataim, de ilyen a szerelem vagy a halál metafizikája is.

A megfelelési kényszer pedig egy logikus válasz a középsőgyermek-szindrómámra és a kontrollfüggőségemre, amely jelen esetben nem a cselekedeteimre, hanem tényleg a világunk működésének megértésére vonatkozik.

Magyarán veszett fejsze nyele voltam eddig önmagamban, segítség nélkül. Ami viszont mindenképp bizakodásra ad okot, hogy mostanra valami olyan nyugalom szállt meg, amelyet eddig még nem tapasztaltam.

Amikor a megfelelő külső mankó segít

Azzal, hogy a lehető legőszintébben szembenéztem magammal, és végre életemben először meg tudtam fogalmazni azt, hogy mi minden zajlik bennem, rengeteg súlytól szabadultam meg. Tudod, mi volt a legnagyobb terhem? A saját elvárásaim magammal és másokkal szemben is. Pedig azt hittem, nincsen bennem egy szemernyi sem! Még hangoztattam is fennem minden fórumon, hogy elvárásmentesen kell élni! Nesze neked. Na, ezért jó foglalkozni magunkkal, és ezért fontos, hogy egy kívülálló segítsen és ne mi magunk elemezzük magunkat.

Kíváncsi lennék, te milyen terhektől tudnál így megszabadulni. Vajon melyek azok az akadályok, amelyeket te magad elé gördítettél? Nekem sikerült önmagamat a saját utamba állítanom, és most már maximálisan értem, a „Mindenki önmaga legnagyobb ellensége” gondolatmenetet is. Vajon te is úgy érted már ezt, ahogy én? Szembe mersz nézni magaddal?

The post Mankók az életünkben appeared first on 40plusz.