Láttam egy filmet, amelyben a nő minden reggel a vonaton zötykölődve egy másik nőt, egy anyukát figyelt. Az anyuka hol a házuk teraszán állt, hol a férjével (a vonatos nő exével) csókolózott, hol a babáját ölelgette, hol csak pihent. A vonaton ülő nő vágyta a másik életét, visszakívánta volt férjét, a párocska nyugalmát, idilli mindennapjait.
Aztán egyszer csak arra lett figyelmes a vonatból, hogy a nő valaki mással és nem a férjjel enyeleg az erkélyen. Nem, nem megcsalásos történet. Még csak nem is feltétlenül szerelmi dráma. A filmben ugyanis oda vezetnek a nem is olyan egyszerű szálak, hogy a „közös” férj miként manipulálta mind a vonatos nőt, mind a 2. feleségét.
Az igazi főszereplő a bűntudat volt
A vonatos nő abban a hiszemben élt, hogy ő egy szerethetetlen, rossz ember, aki megérdemli a sorsát. Csak a film vége felé derül ki az igazság, ahogy az is, hogy a férj egy pszichopata. Azon gondolkodtam, vajon hány nő él még így ma is a világban? Vajon hány feleségnek jutott egy olyan élet, amelyben a bűntudat a főnök. És hogy vajon a te hétköznapjaidat is mennyire irányíthatja ez az érzés.
Úgy tapasztalom, a mi korosztályunkban kifejezetten erősen van jelen a bűntudat.
Te miért érzel bűntudatot?
Beszélgetve az anyatársaimmal, a következőket látom:
- Anyaként bűntudatot érzünk, ha nem tudunk mindent megtenni a gyermekeinkért.
- Bűntudatot érzünk, ha nem tudjuk „rendesen” kiszolgálni a férjünket.
- Bűntudatot érzünk, ha magunkkal törődünk, mert minden másnak fontosabbnak kellene lennie.
- Bűntudatot érzünk, ha nem tudunk egyensúlyozni a magánéletünk és a munka között.
- Bűntudatot érzünk, ha nem ragyog minden nap a lakás.
- Bűntudatot érzünk, ha a gyermekünk valami rosszat tesz, hiszen mi neveltük „rosszá”.
- Bűntudatot érzünk, ha panaszkodunk a nemszeretem-munkánk miatt, hiszen áldani kellene a sorsot, hogy legalább van.
- Bűntudatot érzünk, hogy nem törődünk eleget az idős szüleinkkel.
- Bűntudatot érzünk, hogy nem vagyunk olyan fittek, szépek, egészségesek, mint a szomszédnő.
- Bűntudatot érzünk, hogy negyvenpluszosan még mindig nem tudjuk, mivel is szeretnénk foglalkozni.
- Bűntudatot érzünk, hogy bár tudjuk, mit szeretnénk csinálni, mégsem azt tesszük,
- ahogy bűntudatot érzünk, ha mégis.
Közben mindenhonnan jönnek az „Énidő” -kampányok, az egyensúlyra, harmóniára figyelmet felhívó posztok, a „dafkeszuperanyák” ömlengései és csak azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók. Sőt nem csak érezzük, el is hisszük.
A bűntudat mindenhol jelen van
… mert a gyermek is a fejünkhöz vágja a saját kudarcait, mert a párunk sem ölel és puszil meg naponta bennünket szerelmetesen, mert mindenkinek természetes, hogy minden otthoni teendő az anyák dolga és most még inkább kezd visszatérni, hogy asszony, te szülj és takaríts.
Hát hol a jó fenében vagyunk?
Nem jövök azzal, hogy hello, ez már a 21. század, hiszen csak a technológia változik folyton, az ember nem. De a kérdés áll: miért nem?
- Vajon mi kell ahhoz, hogy a nemek tényleg egyenlőek legyenek?
- Vajon mi kell ahhoz, hogy egyértelművé váljon, a férfi és a nő is ugyanolyan ember?
- Vajon mi kell ahhoz, hogy ezt az embert tartsuk szem előtt és nem az ezeréves ránk tukmált férfi és női teendőket?
- Vajon mi kell ahhoz, hogy egy párkapcsolatban a két fél kölcsönösen és magától értetődő természetességgel egyezzen meg a szerepeikről?
- Vajon mi kell ahhoz, hogy elfogadjuk, valaki a hagyományos felosztás híve, valaki nem?
- Vajon miért nem természetes, hogy a munkavégzésben – legyen az otthon vagy a munkahelyen – nem a nemi sztereotípiáknak, hanem az emberek jellemének, személyiségének, irányultságainak és képességeinek kellene mérvadónak lenniük?
Hát mi a fontosabb? A szennyesruha vagy én? Az aktahalmaz vagy a titkárnő? Miért a feladat mondja meg, ki lehetsz, és miért nem fordítva?
És mindehhez – vagy épp mindezért – ott figyel bennünket a bűntudat. Az, amelyet a párunk, a közösségünk, a társadalmunk kelt bennünk, és amellyel végül teljes egészében azonosulunk.
Nincsen ez így jól.
