Abba a korba léptünk, amikor gyakrabban járunk temetésekre, mint esküvőkre, amikor többet gyászolunk, mint örülünk mások boldogságának. De vajon gondolkodtál-e már a gyászról másként? Nem egy szeretted életének elmúlása, hanem a te megélt pillanataid eltemetése kapcsán.
Életünk felénél vagy kicsivel azon túl vagyunk, és talán van még majdnem ugyanannyi előttünk, mint mögöttünk. Most már elmondhatjuk, hogy sok mindenen mentünk keresztül. Talán vannak gyerekeink, talán már eltemettük a szüleinket, de a nagyszüleinket szinte biztosan. Kaptunk is az élettől és szenvedtünk is már miatta. Hogyan dolgoztad/dolgozod fel azt a sok mindent, amit eddig megéltél? Lezártál-e mindent az életedben, amit le kellett zárnod a továbblépéshez, vagy éltél az elhessegetés, szőnyeg alá söprés ragyogó módszereivel?
Meggyászoltad már az életed lezárt szakaszait?
Van-e olyan dolog, történés, vagy akár ember, aki még mindig benned van, de úgy véled, nem kellene? Mert tudatosan vagy tudat alatt meghatározza, ha nem is a mindennapjaidat, de a cselekedeteidet, az életed alakulását mindenképp. És ha azt mondod, nincs, vajon valóban “meggyászoltad-e” ezeket a fontos, meghatározó élményeket az életedben? Mert hiszem, hogy meg kellett volna.
Nincs olyan ember a Földön, akinek ne lenne valamilyen fájdalmas emléke a múltból. Mindegy, hogy az egy szerelmi kapcsolat vagy “csak” egy rosszul végződött beszélgetés. A negatív, szomorú élményeket is fel kell tudnunk dolgozni.
Vegyünk például engem: kismillió párkapcsolat van a hátam mögött; többször voltam menyasszony és feleség is. Ugyanakkor – természetesen – nem csak ilyen jellegű “traumákat” éltem át. Egy sikertelen első felvételi az egyetemre, számtalan visszautasítás álláskereséskor, anyagi csődhelyzetek garmadája, lakhatási problémák mind-mind tarkították az életemet. Vajon hogyan lehet az ilyen helyzeteket elviselni, elfogadni és még túl is lépni rajtuk?
Elfogadással? Igen. De tudjuk azzal kezdeni? Nem. Minden esetben végig kell mennünk – rövidebben vagy hosszabb ideig – azon a folyamaton, amelyet hivatalosan gyásznak hívunk.
A gyász szakaszai
Pilling János szerint a gyásznak 5 szakasza van:
- a sokk,
- a kontrollállapot,
- a tudatosulás,
- az átdolgozás és
- az adaptáció.
Ha ezt a magam nyelvére fordítom le, akkor az érzelmi sokkot, amelyet a fenti példák egyikénél maradva például egy szakításnál megélünk, a nem tudatos cselekvések sorozata követi. Ez alatt azt értem, hogy tesszük a dolgunkat, bejárunk melózni, ha vannak gyermekeink, adunk nekik enni, ellátjuk őket, de mindezt úgy, hogy igazából nem is vagyunk tudatában a mindennapjainknak.
Én már éltem meg ilyen állapotot, és az a legfurcsább, hogy valóban kiesett félév az életemből. Pontosabban az agyamból. Egyszerűen nem emlékszem, hogyan és mivel múlt el mintegy hat hónap, ameddig ez a szakasz tartott.
Biztos vagyok benne, hogy te is tapasztaltál meg már hasonlót, és attól függően, hogy mennyire vagy mentálisan stabil, illetve mekkora is volt az ezt megelőző sokkos állapot, tartott ez rövidebb vagy épp hosszabb ideig. De abban is biztos vagyok, hogy előbb-utóbb vége lett és jöhetett a tudatosulás “korszaka”. Tudod, amikor felfogod, elfogadod, hogy ez van, és megpróbálsz újra élni.
A tudatosulás lehet a gyász legfontosabb szakasza
Még mindig nem egy szerettünk halála miatt érzett veszteségről beszélek, hanem minden másról, amelyet hasonlóképpen élhetünk meg. Ha a munkádat veszítetted el – akár most, a karantén alatt, akár korábban -, akkor is át kell menned ezeken a szakaszokon ahhoz, hogy legyen erőd az újrakezdéshez. Hiszem, ha valamelyiket is kihagyod, egyszerűen nem fogsz tudni felemelt fejjel szembenézni a folytatással. Ilyen szakasz például az imént említett tudatosulás, a helyzet elfogadása is. De ez logikus is, igaz?
Ha nem fogadom el, hogy taccsra tettek, padlóra küldtek, hogy akkora pácban vagyok, mint még soha, akkor nem fogok tudni később józanul cselekedni. Akkor egy hazug képet fogok végig kergetni és aszerint fogok élni. Ennek pedig biztosan nem lesz jó vége.
Szerintem egyébként ez a legnehezebb, de egyben a legváltozatosabb szakasz is a gyász során. Ilyenkor élünk meg minden olyan érzelmet, amelyet talán korábban hírből sem ismertünk: ilyenkor kezdünk el
- utálni,
- gyűlölni,
- dühöngeni, majd végül
- lecsillapodni és akár
- közömbössé is válni.
A közömbösség ugyanakkor nem egyenlő a közönyösséggel. Hiszem, hogy nincs értelme eltemetni a szép dolgokat is a rosszakkal együtt, mert minden, ami pozitív kicsengésű és felhangú, erőt adhat.
Gyászolj mosollyal!
Persze ne a felesleges reménykeltésre gondolj, hanem a valóban szép emlékekre, amelyek mosolyt csalnak az arcodra. Egy mosoly pedig mindig jól jön, és arra is emlékeztet, hogy tényleg minden rosszban van valami jó. Ha más nem, a szép emlékek. Mert ezek azok a dolgok, amelyeket sem halál, sem szakítás, sem egy munka elvesztése nem vehet el tőlünk.
Ahogy a gondolataink, úgy az emlékeink is csak a mieink. Hozzánk tartoznak és csak rajtunk múlik, mit kezdünk velük. Én azt javaslom, fogd a szép emlékeidet és tedd őket egy csokorban vázába. Gyönyörködj bennük időnként, és cseréld alattuk a vizet, hogy sokáig mosolyra fakasszanak.
Ez a csokor is hozzásegít majd az adaptáció mint utolsó szakasz megéléséhez, vagyis ahhoz, hogy újraszervezd magad, az életedet. Hogy ismét nyiss a külvilág és az emberek felé, hogy ismét legyen erőd örülni az életednek. Mert egyben nagyon biztos vagyok: nem örülni nincs semmi értelme.
És akkor a végén felteszem neked újra a kérdést: te minden ilyen fájdalmas traumát, élményt meggyászoltál rendesen? Én most jöttem rá, hogy nekem van még egy tartozásom. Haladéktalanul neki is esek és előkeresem a fekete ruhámat. Remélem, hamar lecserélhetem majd pirosra.
