Vajon milyen mankókra van szükségünk? Mert hogy van, az nem kérdés. Össze is írtam a leggyakoribbakat, illetve a szerintem legfontosabbakat. Ugyanakkor ne feledd, hogy a sok kicsi ebben az esetben nem sokra megy, tehát természetünktől és belső erőnktől függően mérlegelnünk kell, mikor melyikre támaszkodunk.
Külső mankók
A külső mankók olyan kívülről érkező segítségforrások, amelyek segíthetnek nekünk a nehezebb döntések meghozatalában, elirányíthatnak bennünket a világ nagy kérdései között, vagy épp utat mutathatnak a saját céljaink eléréséhez. Ilyen külső mankók lehetnek a
- szüleink,
- gyermekeink,
- barátaink,
- kedves ismerőseink,
- a főnökeink,
- a kollégáink,
- a szülőtársak a bölcsiben, oviban, iskolában,
- az online közösségek,
- a hitrendszerünk,
- a könyvek, folyóiratok, szakirodalmak, illetve
- a segítő szakemberek.
Gyakran egyszerre több irányból is támogatást várunk, amelynek veszélyei azonban elég nagyok. Erről legutóbb itt írtam. A cél viszont minden esetben az, hogy a közvetítésükkel valahogy megtaláljuk a belső mankóinkat. Azt a támaszt, ami már csak rólunk szól és belőlünk alakul ki.
Belső mankók
A belső mankókat összefoglaló néven hívhatnám saját erőnek is, de valljuk be, arról mindenki csak a Jedikre asszociálna, én pedig nem szeretnék az öreg Yoda képében rád vigyorogni, akármilyen cuki is. Maradnék tehát a belső mankó kifejezésnél, mert jó arra gondolni, hogy a segítség itt lehet bennem. Ezek a belső mankók
- az önbizalom,
- az önbecsülés és
- az önértékelés.
Ha boltban kellene a fenti mankókat megvenni, biztosan a belsőkkel kezdenék, mert abból van kevesebb, azt lenne könnyebb hazacipelni. Aztán persze a pénztárnál jól pofára esnék, amikor meglátnám az áraikat: a belső mankók megfizethetetlenek!
Nem véletlen, hogy az emberek sokkal hamarabb fordulnak a kívülről érkező segítségek felé, minthogy a belső folyamataikkal foglalkoznának. Meg persze ott van a súly is. A 3 belső mankó eszméletlen nehéz. Nemcsak megszerezni, hanem megtartani is.
De legyen elég ennyi a rébuszokból, nézzük is meg, mi a baj valójában.
Mankó nélkül nem megy
Ez szerintem elég egyértelmű. Még akkor is, ha te épp abba a kategóriába tartozol, aki soha nem kér segítséget, aki igyekszik mindent maga megoldani, azaz, ha makacs vagy, mint a szamár. Ezért titokban falod az önsegítő könyveket, olvasod a pszichológiai cikkeket, töltöd ki a mentális egészségedről szóló teszteket, és dőlsz elégedetten hátra, hogy jó úton jársz.
De azért csak fájnak a lábaid, leszakad a derekad, egyre nyomottabbnak érzed magad és már délután kettőkor olyan fáradt vagy, mint 10 éve csak éjféltájt.
Mindent megteszel, „tanulod magad”, eszmét cserélsz a barátaiddal, és még az is lehet, hogy a gyermekeiddel is eldiskurálsz magadról. Ez mind szép és jó, csak nem visz előre.
Legutóbb írtam, hogy én magam is külső mankózok, azaz pszichológushoz járok, mert egyedül nekem sem megy. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. És hiába röhögtem fiatalon az amerikai filmek kanapén fekvő szereplőin, mostanra beláttam, hogy ez egy szükséges jó dolog az életemben. Azért van erre szükségem, hogy később csak a 3 mankóra kelljen támaszkodnom az utamon, azaz azokra az értékekre, amelyek a helyükre kerülnek bennem.
Neked milyen gátjaid vannak?
Az önbizalom, önbecsülés, önértékelés triumvirátusa az az erő, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy nyugodtan tudjuk megélni a mindennapok feszültségeit. De vajon csak szakértő segítségével juthatunk el addig, hogy legyen önbizalmunk, hogy becsüljük magunkat, hogy értékeljük a személyiségünket?
Természetesen nem. Én viszont ilyen „béna” vagyok, nekem nem adatott meg ez a fenti hármas. Ennek számos oka lehet:
- középső gyermek vagyok,
- túl sok értelmiségi van a családomban,
- és amúgy is erős megfelelési kényszerem van minden és mindenki felé.
A születési sorrendemből következik, hogy mindig volt előttem egy példa és nekem is azzá kellett volna válnom a húgom számára. Ez a kettős helyzet megérne egy külön misét, de elég legyen annyi, hogy nem irigylésre méltó alap. Mindig összehasonlítgattam magam a nővéremmel, és mindig volt egy kényszer bennem, hogy ne mutassak rossz példát a kisebbik tesómnak. Ez persze nem jött össze, ahogy az összehasonlítgatásból sem jöttem ki jól. Főleg, mert a tanáraink is csak erősítették (negatív értelemben) az amúgy teljesen evidens és normális különbözőségeket köztünk.
Az értelmiségi családi ág viszont önmagában nem lenne gond, de mivel túl sok agyalással jár, simán beleestem abba a csapdába, hogy mindent meg akartam érteni. Olyan dolgokat is, amelyek felett nincs hatalmam, amelyeket egyszerűen csak el kell fogadnom: ilyenek a saját gondolataim, de ilyen a szerelem vagy a halál metafizikája is.
A megfelelési kényszer pedig egy logikus válasz a középsőgyermek-szindrómámra és a kontrollfüggőségemre, amely jelen esetben nem a cselekedeteimre, hanem tényleg a világunk működésének megértésére vonatkozik.
Magyarán veszett fejsze nyele voltam eddig önmagamban, segítség nélkül. Ami viszont mindenképp bizakodásra ad okot, hogy mostanra valami olyan nyugalom szállt meg, amelyet eddig még nem tapasztaltam.
Amikor a megfelelő külső mankó segít
Azzal, hogy a lehető legőszintébben szembenéztem magammal, és végre életemben először meg tudtam fogalmazni azt, hogy mi minden zajlik bennem, rengeteg súlytól szabadultam meg. Tudod, mi volt a legnagyobb terhem? A saját elvárásaim magammal és másokkal szemben is. Pedig azt hittem, nincsen bennem egy szemernyi sem! Még hangoztattam is fennem minden fórumon, hogy elvárásmentesen kell élni! Nesze neked. Na, ezért jó foglalkozni magunkkal, és ezért fontos, hogy egy kívülálló segítsen és ne mi magunk elemezzük magunkat.
Kíváncsi lennék, te milyen terhektől tudnál így megszabadulni. Vajon melyek azok az akadályok, amelyeket te magad elé gördítettél? Nekem sikerült önmagamat a saját utamba állítanom, és most már maximálisan értem, a „Mindenki önmaga legnagyobb ellensége” gondolatmenetet is. Vajon te is úgy érted már ezt, ahogy én? Szembe mersz nézni magaddal?
