Kezdjük azzal, hogy az egyedüllét nem magány, a magány pedig nem egyenlő az egyedülléttel. De mi az igazi különbség a két fogalom között? És ha van, miért nem teszünk mégsem különbséget köztük? Pedig éppen emiatt keverjük a szezont a fazonnal a magánéletünkben is, ami pedig erősen ki fog hatni az életünk minden területére.
- Egyedül lenni azt jelenti, hogy fizikailag nincs mellettünk/velünk senki, azaz egyedül vagyunk pár órára otthon, a városban vagy épp a folyóparton, miközben dobálgatjuk a kavicsokat.
- Egyedül lenni azt jelenti, hogy szakítottunk magunkra időt, és kézbe vettünk egy könyvet, horgolunk vagy épp átültetjük a virágokat.
- Egyedül lenni jó, ha békében vagyunk magunkkal, a világgal, vagy ha éppenséggel nem, és éppen ezért szeretnénk egy kicsit visszavonulni.
Magányosnak lenni viszont más. Magányosnak lenni nem jó.
Ha a magány érzése ránk telepszik és megszáll bennünket, úgy érezzük, mintha valami egy jó erős hajókötéllel összeszorítaná a szívünket és mázsás súlyok nyomnának össze bennünket. Ez nem a „teher alatt nő a pálma” tipikus esete; ez a szörnyű magunkra hagyatottság érzése.
Mikor lehetsz magányos?
Magányos lehetsz akkor is, ha
- vannak melletted barátok, szerető családtagok;
- van egy párod, aki nem szeret (ismered a társas magány érzését…);
- van egy jó munkahelyed, kedves kollégáid, és számos csetbarátod a neten.
Mert a magány belül van, bennünk és mindig is ott lesz. Viszont, ha ezt elfogadjuk, akkor szerethető magánnyá tudjuk átformálni és olyan pici kis aranyos gombóccá gyúrni, hogy inkább ékszerként tekinthetünk majd rá, mintsem minden problémánk okozójára.
A magány tehát egy velünk született állapot, amely azonban nem „jogosít fel” bennünket arra, hogy boldogtalanok is legyünk. A magányt nem úgy kell felfogni – ebben az értelemben – mint valami rosszat, hanem mint az élet velejáróját. Tudod, magányosan születünk és magányosan is halunk meg. Nem, nem egyedül, hanem önmagunkban.
A magány ugyanis – ahogy a szó is mutatja – mi magunkról szól, vagyis arról, hogy magunkban vagyunk teljes mértékig. Ha így nézed, már nem is olyan szörnyű, igaz? De akkor miért is tud annyira fájni a magányosság?
Miért fáj a magány?
Azért, mert a magány (önmagunkkal való egyesült lét) nem egyenlő a magányossággal. Akkor vagyunk magányosak, ha nem vagyunk jól magunkkal. És akkor vagyunk rosszul magunkkal, ha nem tudjuk elfogadni az identitásunkat. Azt az identitást, amelyet lehet, hogy még negyven pluszosan sem ismerünk igazán.
Az önismeret a 21.század kulcsszava, és mint ilyen, rendesen le is van járatva. Kismillió tanfolyam, online anyag hirdeti az önismerethez vezető út kérdéseit, feladatait, sőt megoldásait is, de ezek csak olyan külső mankók, amelyek kezdetnek megteszik, igazi mélyrepülés nélkül azonban fabatkát sem érnek.
Gyakorlat a magány elfogadásához
Egy pszichológiai témájú könyvben olvastam, hogyan lehet megtalálnunk saját magunkat. A szerző azt javasolta, hogy teljes egyedüllétben lélegezzünk jó mélyéket és figyeljük meg, hol fáj a testünk:
- érzünk-e szorongást,
- erősebb szívdobogást,
- zsibbadást, akármit.
Annak ellenére, hogy ezek az érzetek nagyon rosszak, esetenként pedig kifejezetten fájók, hagyjuk magunkon eluralkodni. Ha már nagyon szenvedünk, igyekezzünk megtudni, hogy mi vagy ki okozza. Ne azon agyaljunk, hogy miért, hanem azon, hogy ki az, aki ebben az állapotban tart bennünket.
Érdekes lesz ráeszmélni, hogy mi magunk, a bennünk élő lélek az, aki rugdossa a szívünket, kötelet teker a nyakunk köré, vagy épp marja le a karunkról a bőrt. A könyv írója megfutamodás és elhessegetés helyett azt javasolja, szólítsuk meg ezt a valamit vagy valakit, és figyeljük, válaszol-e. Szerinte nagyon sok mindenre fény derülhet egy ilyen belső párbeszéd alatt. Ő az ifjúkori énjével kezdett el diskurzust folytatni, aki szereti őt, vigyáz rá, ezért így jelez neki, hogy nem jó irányba halad.
Te meg mered élni a magányt?
Bevallom, én is kipróbáltam ezt a módszert, de olyan zokogás lett a vége, hogy egyelőre jegeltem. A gyakorlat azonban nem hagy nyugodni, ezért azt megengedtem magamnak, hogy fájjon, aminek fájnia kell. Hiszem, hogy így hamarabb túlleszek minden jelenlegi gondomon. Tudod, a megélés sokkal fontosabb, mint az elterelés. A gyászról szóló cikkemben írtam is arról, miért.
Te meg mered élni a saját fájdalmaidat, vagy inkább eltereled a gondolataidat mindenféle tevékenységekkel, munkába temetkezéssel, filmekkel, hobbikkal? És szűnik a fájdalom? Ugye, nem?
