Amikor az ember elér egy bizonyos kort, azt hiszi, megpihenhet. Na, ez most nem az a világ, főleg, ha magunkra, 40 pluszosokra gondolunk. Nem feltétlenül a körülöttünk zajló dolgokra akarok utalni, hanem éppen a bennünk lévőkre. Vagy nem lévőkre. Mert bizony bennem most csak kérdőjelek vannak.
Te mikor elemezted ki magadat utoljára? Mikor érezted úgy
fixen, hogy látod minden életterületen az irányodat? Én legalább 30 éve
folyamatosan agyalok, és mire végre azt gondolnám, hogy tök jóban vagyok
magammal, kívülről ismerem a gondolataimat, a személyiségemet, és tudom, hogy
ki is vagyok valójában, akkor rájövök, hogy lófa a fenéket!
Jártál már pszichológusnál? Vettél már igénybe valamilyen terápiát?
Kipróbáltál valaha is önismereti tréningeket, családállítást, biorezonancia vizsgálatot, akármit? Nem merem biztosra mondani, hogy tuti, de mégis azt hiszem, a mi korosztályunk zöme erősen hajlik erre. És ez jó is lenne így, ha nem vezetne kétségekhez.

Nem titok, hogy nagyon sok mindenben a kommunikációs énem vezérel. Mármint, ha a lehetőségek tárházát vesszük figyelembe:
- nem hiszek ugyanis a reklámok zömének, mert átlátok a kommunikációs szitán;
- nem dőlök be az önjelölt „kuruzslóknak”, mert marhára igyekszem lecsekkolni az összes segítőt;
- és mielőtt bármibe belefognék, szétolvasom az agyamat a témában.
Talán ezért is van az, hogy ezidáig még csak pszichológushoz jutottam el. Meg persze az is benne lehet, hogy nagyon félek.
Mert mi van, ha olyan dolgokkal kell szembesülnöm, amilyenekkel nem akarok?
Mi van, ha olyasmit tudok meg magamról, ami alapvetően teszi semmissé az önmagamról nehezen megalkotott képet?
Mi van, ha kiderül, hogy teljesen más vagyok, mint hittem, és kezdhetek mindent elölről?
Akarom én ezt?
45 éves vagyok. Szükségem van egyáltalán arra, hogy az önismereti lehetőségek labirintusában jól nekimenjek az összes falnak? Szívem szerint azt mondanám, hogy nem. Hogy jó ez így, minek bolygatni a dolgokat, ha már eddig eléldegéltem a magam kis világában, miért nem elégszem meg ezzel az úttal, stb.
De a fene egye meg: ha az ember nincs jól, ha valami nem stimmel az életében, ha valami negatívum állandóan ismétlődik benne, ha nincs a helyén sem fizikailag, sem érzelmileg, ha megtalálják a betegségek, akkor hetvenévesen sem szabad feladni!
Soha nem tudhatjuk, meddig élünk. Lehet, hogy bekerülünk a Rekordok könyvébe a magunk százakárhány évével, de az is lehet, hogy holnap már fel sem ébredünk. (Már bocs.) Egy biztos, akárhogyan is alakul, jó lenne jól lenni. Ugye?
De ez nem azt jelenti, hogy én most minden önismereti bizbaszra el fogok járni.
És tudod, miért nem? Mert nagyon összezavarna. Olyan ez, mint amikor több emberrel is megbeszéled a problémáidat, és mindenki mást mond. Ha pedig olyan vagy, mint én, azaz kőkeményen befolyásolható, akkor megszívtad. Mert végképp nem fogod tudni, merre az arra.
Ezért én apránként haladok, és ahhoz, hogy jól legyek, egyelőre egy utat választottam ki a sokból magamnak.


Javaslom, te is tedd ezt. Ne kapkodj össze-vissza, ne rohangálj kurzusról-kurzusra, hanem egy gondolat mentén haladj. Olyan terápiába járj, olyan tréningeken vegyél részt, amelyek előre visznek. Már az első alkalom után tudni fogod, hogy neked való-e az irány, vagy sem. Hiszem, hogy ha egyszerre csak egy segítséget kérsz, sokkal hasznosabb lesz, mintha minden hétvégén más kurzuson mantrázol.
Ja, és még valami! Ha már átadod magad egy segítőnek, akkor bízz benne, bízd rá magad és ne agyalj túl sokat. Mert az megöl. Tudod, mint a medve. A gondolat sem játékszer.