„Én elől szamár”. Tudod, hányszor mondta ezt nekem a nagymamám, amikor arra tanított, hogy a jó emberek mindig magukat említik utoljára?
Tudod, amikor felsorolod, hogy kikkel mentél túrázni, és magadat mondod a legvégén. Azt veszem észre, hogy ilyen esetekben én is kijavítom a saját gyermekeimet, azaz újra felsorolom „helyesen” a résztvevőket. De vajon tényleg ez a helyes? Tényleg nem kezdhetek úgy, hogy Én?
Olyan ez nekem, mint „A „de”-vel, „hogy”-gyal nem kezdünk mondatot” frázis, pedig ez is blődség. Igenis van olyan kontextus, amikor épp erre van szükség, és pont ezek a szavak adják meg a szöveg sajátos hangulatát.
Te hány olyan szabályt tudnál felsorolni az életedből, amelyet a jó ügy érdekében, azaz azért, hogy tisztességes emberré válj, beléd neveltek? És gondolkodtál-e már azon, hogy vajon mindegyik helytálló-e? Vagy azon, hogy milyen következményei lettek ezeknek az „ukázoknak” benned?
Az „Én elől szamár” negatív hatása
Ha csak a legelső példából indulok ki, akkor azt mondhatom, hogy így lettünk szerények. Ha mélyebbre akarok menni, inkább azt mondom, így lettünk szégyenlősök is. Mert magunkat előtérbe helyezni nem illik. Pedig az „Én elől szamár” elvileg egy egyszerű udvariassági formula, amellyel megtisztelem a többieket. Mégis sokkal nagyobb kihatással van akár a mindennapjainkra is…
Az emberek önzők, és ez így természetes. Ha nincs bennünk egészséges mennyiségű önzés, egoizmus, önszeretet, önmegbecsülés, akkor fokozatosan eltűnünk a süllyesztőben és csak valamikor az életközepi válság kapcsán jövünk rá, hogy bajban vagyunk. Mert azt érezzük, hogy nagyon hiányzik nekünk valami: saját magunk. Az olyan dolgok, amelyek csak rólunk szólnak, a magunk öröméről.
Szülés életközepi válság idején
A múltkor éppen erről beszélgettem a pszichológusommal. Van egy 3 éves kisfiam, akit nagyon-nagyon szeretek, de aki túl későn (?) született. 42 voltam, amikor megérkezett közénk, de csak mostanra tudatosult bennem, mennyire öreg vagyok. Nem hozzá, hanem ahhoz, hogy „újracsináljam” azt, amit már a két nagyobbammal jóval korábban.
Szégyelltem magam ezért a gondolatért, így mindenképpen meg akartam beszélni a pszichológusommal. Ő világított rá arra, hogy – bár utálja az életközepi válság kifejezést –, tulajdonképpen abban vagyok. De nem a munka miatt, hanem azért, mert a dolgoknak van bennünk egy ösztönös rendje, amely bennem most felborult.
Amikor fiatalok vagyunk, szeretnénk gyermekeket, saját családot, és mindent meg is teszünk ezért. Ha sikerül, boldogok vagyunk és örömmel toljuk magunkat háttérbe.
Amikor azonban a gyerekek már viszonylag önállóbbak (kisiskolások vagy nagyobbak), újra feléled bennünk a magunkért is tenni akarás, az „Én elől”. Ez egy teljesen természetes változás, amelyet azonban sokan krízisként élnek meg. Én magam inkább élveztem ezt az időszakot és boldogan vártam az új, más jellegű kihívásokat. De aztán a szerelem közbeszólt és egy tündéri kisfiú formájában visszatett az előző állapotba, az „Én elől szamár”-ba. És nálam bizony ez felborította az egyensúlyt.
Ne szégyelld, hogy vannak saját vágyaid!
Szeretném, ha nem értenéd félre: nagyon szeretem a gyermekeimet, nagy élvezettel követem a fejlődésüket, mindenben támogatom is őket, ugyanakkor érzem, ahogy ordít a középkorú, 40 pluszos énem: „Most már én jövök!”
Na, itt kell megtalálnom az egyensúlyt, és ez az a pont, amikor tilos azt szajkóznom, hogy miért nem szültem korábban; amikor tilos bántani magamat, hogy nekem ez gondot jelent.
A pszichológus azt mondta, nem az a baj, hogy ezt érzem, hanem az, amiért: hogy szégyellem, hogy vannak saját vágyaim, céljaim, kitűzéseim, amelyek függetlenek az anyaságtól.
Azóta is ezen gondolkozom, és eldöntöttem, hiszek neki. Ha szamár nem is, de felelősen élő anya, aki lassan előtérbe helyezi magát, még lehetek. Most már csak ki kell találnom, hogyan.
