A fő kérdés mindenekelőtt az, hogy alkalmazotti vagy vállalkozói létről beszélünk-e? Hogy mi a jobb, ha egyedülálló, negyvenpluszos szülő vagy?
Emlékszem, amikor még alkalmazottként dolgoztam a két gyermekem mellett, folyton azon imádkoztam, nehogy betegek legyenek. Persze ez alapból is egy normális kívánság, de amikor nem te rendelkezel a munkaidőddel, fokozottan érvényes.
Tanár voltam. Ha a gyermekeim betegek lettek, két lehetőségem volt: vagy táppénzen leszek velük jó kevés pénzért, vagy fizetés nélküli szabadságot veszek ki, ha már elfogytak a táppénzes napjaim. Mindkét verzió gyilkos volt az anyagiakat tekintve, a betegségeket viszont csak nagy ritkán lehet befolyásolni.
Nem nézik jó szemmel, ha beteg a gyerek
A kislányom például 10 hónapos korában majdnem „intenzív-várományos” volt a hülye rota vírus miatt (11 napig nem maradt meg benne semmi), elsős korában ki kellett venni a manduláját, 10 évesen pedig összetörte a karját, így cuki fémeket kapott fél évre. A kisfiam 1, 5 évesen 7 napot töltött kórházban egy „megfázás” miatt, majd 3 évesen már sérvvel feküdt a műtőasztalon, 10 évesen pedig éppen vakbéllel. Ezek mind olyan betegségek, balesetek, amelyek kivédhetetlenek. Én pedig nem voltam már fiatal anyuka, hogy bízzak a sikeres újbóli és mindig újbóli álláskeresésben…
Amikor a tanári pályát röpke 5 évre megszakítottam egy multi kedvéért, egy fokkal jobb lett a helyzet. Ha a gyermekeim hőemelkedés, torokfájás stb. miatt nem mehettek oviba vagy suliba, bevihettem őket magammal a céghez. Micsoda kegy! Rémlik, nagyon sokáig harcoltunk azért, hogy otthonról is dolgozhassunk mi, anyukák. Nekem 3 évembe tellett kiharcolni egy kurva tokent ehhez. Igazi menyország volt.
Mindig újra lehet kezdeni!
Amikor a harmadik gyermekem megszületett, meg is fogadtam, hogy soha többet nem leszek alkalmazott, legfeljebb, ha majd kirepülnek a porontyaim. Igaz ugyan, hogy addigra már 60 éves leszek, és valószínűleg túlképzett WC-s néniként végezhetném csak, ezért igyekszem nem gondolni ennyire előre. A lényeg, hogy 43 évesen a vállalkozói lét mellett döntöttem, bár mindennél jobban féltem tőle.
Negyven pluszosként újrakezdeni az életemnek ezt a részét is, belevágni a nagy ismeretlenbe és beletanulni egy teljesen más munka-család egyensúly „kialakításosdiba” nagyon félelmetesnek tűnt.
Ha viszont arra gondoltam, hogy így nyugodtan ápolhatom a gyerekeket, ha lerobbannak, és nem kell, hogy a pallost emiatt folyamatosan a nyakamon érezzem, csökkent a szorongás bennem. Ma pedig ez a fajta szinte teljesen el is tűnt. (Más miatt persze bőven rajtam van a frász, de arról talán majd egyszer.)
Munka és család közötti egyensúly kialakítása
Viszonylag hamar kialakítottuk az itthoni rendszert, és elég jól be is álltunk rá, amikor beütött a Covid és egy más jellegű home office, az iskolai. Ez nagy mértékben felborította újdonsült munkavilágomat és anyai szerepemet, így ismét befigyelt Damoklesz kardja. Mert a vállalkozói lét egyik nehézsége, hogy csak úgy, magától nincs havi fix. Ha enni akarsz, évekig nincs megállás. Akkor sem, ha hirtelen az összes gyermeked a „nyakadba szakad” 0-24-ben. Jó vagyok újratervezésben, általában nem ijedek meg az új helyzetektől, csak mindig kapok egy „kis” sokkot előtte. Amint viszont oszlik a borúlátó köd, megrázom magam, és már fel is állítom a legfrissebb rendszert.
- A Covid 1. alatt például hajnal 5-kor keltem és egy jó erős fekete után fél hétig dolgoztam.
- Akkor felébredtek a csimoták, így visszavedlettem anyává.
- 9 órától határoztuk meg magunknak a tanulást, a gyerekek pedig nekem a szimultán tanítást és a bölcsis néni szerepét. Ez ment délig.
- Ebéd után a nagyok lettek a bébiszitterek, én pedig ismét visszavonulhattam 2 órára melózni. Ez addigra már 3 óra munkavégzés volt tisztán, amely messze nem elegendő, de legalább több a semminél.
- 3 órától ismét anya és háziasszony lettem, de hogy bírjam a tempót, és legyen időnk érdemben egymásra is, mind a három gyermekemet „befogtam” a melóba. Egy idő után a nagyok már maguknak sütötték meg a virslit, a palacsintát, főzték meg a levest, én pedig addig tudtam a kicsivel mosni, mosogatni és persze játszani is.
- Az esti altatást követően (ami persze gyakran külön vicckategóriába ment át) igyekeztem még befejezni a napi penzumot, ami gyakorlatilag éjfélig, hajnali egyig tartó melót jelentett. Ez így ment egészen nyárig. (Tovább nem is bírtam volna…)
Most jó, mert van suli, van ovi, és napközben el tudom végezni a dolgaimat.
Ahhoz viszont, hogy meglegyen a rend, a kaja és persze az összetartó szeretet, az idő a közös sétákra, itthoni mozizásokra, van, amin nem változtattunk: a szükséges házi menetrendenden és azon, hogy a gyerekeknek is be kell segíteniük.
Együtt élünk, együtt is vesszük ki a részünket az itthoni teendőkből a legnagyobbtól a legkisebbig. Így esténként, altatás után már nem kell újra leülnöm a gép elé, hanem elterülök az ágyon és olvasok vagy bámulok a semmibe. Hihetetlen, ugye? Nekem néha még mindig az. Köszönöm Covid-helyzet, hogy nemcsak rendes család, hanem igazi csapat született itthon.
