Naná, hogy társsal, mondanánk gondolkodás nélkül, hiszen az ember társas lény, vagy mi a szösz. De mit jelent az, hogy társ? Lehet-e társ a gyermekünk, vagy csak konkrét partnerekben, férjekben/feleségekben, szeretőkben gondolkozhatunk? És mi van, ha egyedül is jól megvagyunk a bőrünkben? Tényleg van olyan?
Van. Csak én még nem tudom pontosan, minden mélységéig belemerülve, hogy az milyen is. Körülöttem sokan élnek egyedül, azaz társ (férj, feleség, partner stb.) nélkül gyereket nevelve vagy abszolút szingliként.
Én is voltam már így többször, de valahogy csak ideig óráig élveztem ezt az „állapotot”. Ki is kiáltottam magamat társfüggőnek, aztán módosítottam az egészet kapcsolatfüggőségre, végül egyszerű magányos lelkiállapotra. Egészen a mai napig ez határozta meg a mindennapjaimat. Így, ahogy mondom: bölcsis korom óta szinte soha nem voltam egyedül.
Csoda, hogy nem ismerem magam rendesen?
Csoda, hogy nem szeretem magam igazán?
Csoda, hogy azt hittem, máshogy nem is lehet élni, csak párkapcsolatban?
Csoda, hogy csodabogaraknak tartottam mindenkit, aki egyedül is tökéletesen elégedett az életével?
Nem.
Hiszen, ha eddig nem tapasztaltam meg a saját lényemet, énemet, természetemet, akkor hogyan is tudhattam volna, hogy lehetek önmagamban is jó magamnak (is)?
Most is csak kapizsgálom az egész témát, mégis ma reggel őszintén kibuggyant belőlem: Kösz, jól vagyok így, ahogy vagyok.
Elégedettség vs. boldogság
Tegnap, amikor visszajött az összes gyermekem, és a vacsoraasztalnál szokás szerint átbeszéltük a heti teendőket, programokat, miegyebet, megéreztem az elégedettség és boldogság pillanatát. Azért mondom, hogy pillanatát, mert e két dolog természetéből eredendően illékony. Mi mégis úgy gondolunk rájuk és úgy vágyódunk utánuk, mintha örökre megtarthatnánk őket.
Hát lehetünk mindig mindennel elégedettek? Lehetünk mindig boldogok?
Szerintem nem teljesen, bár fontos, hogy a két fogalmat kissé külön válasszuk: Érezhetünk elégedettséget, ha végignézünk az életünkön, vagy épp az aktuális helyzetünkön. Elégedettnek lenni tehát lehet tartós állapot és azt hiszem, nem is hiába való erre törekednünk.
A boldogság azonban tényleg egy euforikus pillanat, amelyet meg kell becsülnünk, s ha elmúlik, az emlékéből építkezhetünk tovább. A kergetése helyett azonban inkább azt javaslom, foglalkozzunk tényleg a megbecsüléssel.
Lerágott csont már, hogy becsüljük meg azt, amink van, ha azonban ezt magunkra is vonatkoztatjuk, akkor talán meg is fontoljuk ennek jelentőségét.
De én most nemcsak azért vagyok jól, mert becsülöm/megbecsülöm magam, nemcsak azért vagyok jól, mert 40pluszosan még élek és virulok, hanem azért, mert szembe néztem a saját tévképzeteimmel, félrevezető illúzióimmal. Konkrétam rájöttem, hogy nem vagyok társfüggő, sem kapcsolatfüggő, hanem egyszerűen csak menekültem attól, hogy megismerjem saját magamat. Úgy hittem, engem csak akkor lehet szeretni, ha mindent a másikért (másokért) teszek. Ez vezetett odáig, hogy valahol útközben elvesztem, és mások szeretetében éreztem megtalálva magam, utána pedig – az öntudatra ébredés fázisaiban – gyakran rosszul kezeltem a hirtelen jött önbecsülésemet.
Aminek örülünk, az a miénk
Pedig nem kellene ennek olyan nagy feneket keríteni, csak élvezni önmagunkat úgy, ahogy megadatott. Persze, ha ez ilyen könnyű lenne, mindenki Joker-vigyorral a száján futkosna a világban. De tudjuk, hogy ez nem könnyű. Nagyon nem. És kár, hogy így van.
Mindenesetre én most élvezem, ahogy a gyermekeimmel vagy éppen nélkülük – ha apás hetük, hétvégéjük van – élhetek. Élvezem, ahogy gondoskodhatok róluk, élvezem, hogy még szükségük van rám, ahogy azt is, hogy már egyre önállóbbak. Élvezem, hogy élvezettel dolgozom, hogy ősz van, hogy szép a természet, és hogy kint kortyolgathatom a napi 5-6 kávémat. (Mert ha már nem vagyok társfüggő, legalább kávéfüggő hadd legyek.)
Viszont fontosnak tartom elmondani, hogy mindez nem zárja ki egy partner, egy felnőtt társ létét az életemből, ahogy senkiéből sem. Ez nem azt jelenti, hogy kösz, jól vagyok magamnak, és ide senki be sem teheti a lábát. Nem. Pusztán arról van szó, hogy végre lehetek teljes úgy is, hogy nem más(ok) szeretetétől függ az én jól-létem, hanem a saját magam őszinte megélésétől és elfogadásától.
Ehhez kellett a pszichológussal folytatott 13 beszélgetés.
Te kivel beszélgetsz, hogy megszeresd az életedet?
