Mozaikcsalád. Mostanában egyre többször halljuk ezt a szót, de tudjuk-e, hogy pontosan mit is jelent?
Sok helyen, sokféle megfogalmazást olvashatunk, de mindent összevetve, mozaikcsaládnak nevezzük azt a családformát, ahol az együtt élő felnőttek legalább egyik tagja hozott gyermeket előző kapcsolatából.
Nem újkeletű ez az „összeverbuválódás”, de sokáig nem tartották szükségesnek külön szót alkotni rá. Hiszen jogilag, érzelmileg, társadalmilag nem vettek tudomást arról, hogy dinamikájában ez teljesen más közösségi forma, mint egy hagyományos család. De miért is nem?
Hiszen ma már látjuk, hogy bár – első ránézésre – éppen úgy néz ki a felállás (2 felnőtt + gyerek/ek), mint egy hagyományos család, de ha megpiszkáljuk a jogi és érzelmi kapcsolatokat, máris láthatóvá válik, hogy szó sincs megszokott értelemben vett családi kötelékekről.
Két fő kérdés foglalkoztatja leginkább a mozaikcsaládban élőket:
- Hogyan nevezzem a családtagjaimat? Kik ők nekem?
Párom gyereke/a saját gyerekem/a fogadott anyukám/a pótapukám/a mostohatestvérem/apukám barátnője/anyukám új férje.
Furcsa kifejezések, igaz?
Pedig használjuk mindegyiket, viszont, ha belegondolunk, hogy melyiknek milyen mögöttes tartalma van, rögvest bele is tudunk kötni. Sőt, ha családilag érintettek vagyunk, akkor még kifejezetten rosszul is tud esni. Hogy mire gondolok?
Mondok egy példát. A gyerek nagy hévvel meséli édesanyjának, hogy a pótanyukája milyen finom sütit sütött. Ezzel a megnevezéssel: Pótanyu!
Ha nincsenek érzelmileg lerendezve a szerepek és a kapcsolatok, akkor már ez is egy konfliktusforrás. Édesanyának rosszul esik, hogy a gyereknek pótanyukája van. Pontosabban, hogy ő pótanyunak hívja azt a nőt!
„Mintha lehetne engem pótolni!” „Mintha szükség lenne arra, hogy a munkámat még kiegészítse valaki!” „Én vagyok az egyetlen anyukája a gyereknek, nem kell neki másik!”
Gondolhatja az az édesanya, akiben még tobzódik az elkeseredettség, a düh és a le nem zárt múlt.
Pedig, ha jobban belegondolunk, milyen szép dolog, hogy a gyerek körül ennyi felnőtt van, aki tudja egyengetni az ő útját, aki rendelkezésére áll, ha szükség van rá, nem utolsó sorban pedig, ennyi ember gondoskodik róla és szereti őt.
De akkor mégis hogyan hívjuk egymást?
A tanácsadásaim során mindig arra törekszem, hogy olyan kifejezést találjunk a családtagjainkra, ami csak a miénk! Tehát nincs olyan, hogy a párom gyereke vagy anya párja, apa párjának gyerekei, mert ezek tőlünk független kifejezések, mi nem vagyunk benne.
A fő kérdés: Ki ő nekem?
Mozaikanyukám, Pótapukám, a gyerekem, a testvérem, mostoha- vagy mozaiktestvérem. De alakulnak családon belül új szavak is. Pl.: Mozaikanya – Monyu vagy Moti.
Amint rendezettek a viszonyok, szépen a megnevezések is kialakulnak maguktól.
Első lépés, hogy a felnőttek tudatosítsák magukban, hogy kik ők a családban, ha ez megtörtént, akkor a többi már „gyerekjáték”. ?
2. Milyen feladatom, milyen kötelességem van az új családtagjaim felé?
A mozaikcsaládot alapító felnőtt párnak egyetlen olyan feladata van, ami általánosan minden családra igaz.
Párkapcsolati példát kell mutatni a gyermekek számára, amelyből felnőttként ők majd merítkezhetnek.
Minden egyéb kérdés vagy feladat külön megegyezés tárgyát képezi, hiszen számtalan tényezőtől függhetnek.
Ami fontos a mozaikcsaládban élőknek:
Ne úgy tekintsünk magunkra, mint egy hagyományos családra, vagyis ne várjunk el magunktól és másoktól alapvető érzelmi kötelékeket, hiszen ilyen nincs közöttünk, maximum a párnál, de minden más szereplő (a gyerekek és az ex) bele lett „kényszerítve” ebbe a helyzetbe. Nem ők választották.
Időbe telik, mire minden résztvevő megtalálja a helyét ebben az új rendszerben.
Mégis mennyi időbe telik, amíg mindenkinek kényelmessé válik és elfogadja ezt a helyzetet?
Rendezett múlttal akár 2-3 év alatt is kiforrja magát a rendszer, de rendezetlen előélettel ez tarthat akár 5-8 évig is vagy tovább.
Mozaikcsaládosként 4 fő tényező gyorsíthatja az összekovácsolódás folyamatát, amit minden nehézség idején kötelező szem előtt tartanunk:
Türelem! Idő! Elfogadás! Változni tudás!
