Ha karácsony, akkor családi vita. Lehet az alapja az örökség elosztása, régi sérelmek vagy az év végi idegösszeroppanás. Azonban mind közül a legvéresebb kimenetelűeknek a diósok és a mákosok közti feloldhatatlan ellentétből fakadók.
Kis magyar bejglitörténelem
Fogadok, olvasóink között erősen felülreprezentált azoknak a köre, akiknek határozott elképzelései vannak a karácsonyi desszertválaszték összeállítását illetően. És a bejgli – valószínűsíthetően – egyik szortimentből sem hiányzik. Na de miért pont a bejgli? Egyszerű a válasz, mint oly sok hazai gasztronómiai tradíció, ez az étel is a protestáns hagyománynak és a kalóriamaximalizálásnak köszönheti magyarországi létjogosultságát.
Bejgli? Nyilván. De diós, vagy mákos?
Eleve, az ünnepi édességek fogyasztását a német és skandináv nyelvterületen élő evangélikusoktól örökölte meg a magyarság. Legendák szólnak a reformátor Melanchthon Fülöp teológiai leveleiről, amelyhez felesége stollen receptet mellékelt. Mint ahogyan a németeknél, a magyaroknál is a közös nyelvnek köszönhető, hogy a katolikusok is könnyen átvettek protestáns szokásokat, de a 18-19. századi nemesség – akik között szintén felülreprezentáltak voltak az evangélikusok – is mintát nyújtottak a köznépnek szokásaik tekintetében. Azt már tudjuk, hogy az emberek már a középkorbán készítettek mézeskalácsot. Ezt követően ünnepi kalácsokat sütöttek, majd a süteménytörténeti innovációk hatására megjelentek a gyümölcskenyerek és a kuglófok is. Ez lehetett az útja a bejglinek is az elterjedésre.
Az egyik történet szerint a bejgli a mai Lengyelország területén fekvő Sziléziából származik, ahol a helyi germanizálódott lutheránus vallású szláv népek már a 14. századtól készítették a mákos változatot. Ez terjedt el később az osztrákok között, innen vettük át mi is.
Sokan azonban magyar eredetűnek tartják, a pozsonyi kifli egyfajta leszármazottjának ezt az édességet, diós változatát legalábbis mindenképpen.
Neve germán eredetű, a beugen szó (ejtsd: bojgen) ugyanis azt jelenti, hogy hajlítani, görbíteni. Ez azonban a patkó alakú pozsonyi kiflire utalhat inkább, amit a 16. századtól sütöttek az akkor még német nyelvű többség által lakott városban. A történelmi Magyarország német kisebbsége azóta szabadon terjeszthette szerte ez országban a pozsonyi kifli, azaz a „hajlított” receptjét – tartja a másik feltételezés. Az biztos, hogy a bejgli tányérbeli szárnysegédje, a hókifli hungarikumnak mondható, de a nagytestvér eredetéről a cukrászat-kutatók, az édességtörténészek sincsenek megbizonyosodva.
Ízek, imák, szerelmek
Társadalmunkban sok témában igencsak polarizáltak az emberek. Beszélhetünk faji polarizációról, itt van a pártpolitikai megosztottság, az utóbbi időben Budapesten az autósok és a kerékpárosok között mélyült nagyot a szakadék. Kényelmesebb vizekre evezve, ha már gasztronómia, meg kell említeni a pacal, az akármilyen főzelék és a „káposztás tészta porcukorral” nevezetű konstrukció érdekelt és ellenérdekelt feleinek parttalan vitáit.
Ebbe a sorba minden további nélkül betagozódik a diósok és a mákosok hogy-hogy nem már antagonisztikusnak is nevezhető ellentéte.
A feloldhatatlanság egyértelmű, a mákos-diós vegyesbejgli meg eleve egy halvaszületett ötlet. De mit mondanak a számok? Melyiket szeretik többen?
Teoretikusan, statisztikai és közgazdasági szempontból véve, ha van egy pékünk, aki valamilyen megmásíthatatlan isteni elrendelés következtében csak egy fajta bejglit készíthet, melyiket érné meg neki inkább? A kicsit sem reprezentatív és erősen hevenyészett kutatásunk (értsd: megkérdeztünk pár embert) a következő eredményt hozta: 130 fős mintán a megkérdezettek 53,85%-a, azaz 70 fő vallotta magát diósnak, míg kerek 50%-a mákosnak (a kettős identitások – tehát mindkettőt kedvelők – miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál).
A statisztika torzításának elkerülése végett a „gesztenyés”, a „mogyorós” és egy kirívó esetben a „káposztás” válaszokat nem tudtuk elfogadni.
Ez a minta azt mutatja, hogy bár a diósnak nagyobb a támogatottsága, de nincs meggyőző többsége. Kijelenthető, hogy képzeletbeli pékmesterünk bejglibevételei e szerint a statisztika szerint bármely esetben csak a felét tennék ki a kérdéses helyzetben realizálható összbevételének. Szintén megfigyelhető, hogy az összes megkérdezett arányában milyen alacsony a mindkettőt kedvelők száma. Ez betudható akár a kérdésfeltevés milyenségének is, de a kevés duplaszavazat léte határozottan azt mutatja, hogy az emberek nagy része (legalább is) jobban kedveli az egyiket a másiknál.
Ez alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy a nagy bejgli-kérdés továbbra is nyitott marad, amely konfliktus legnagyobb vesztesei, mint mindig, ezúttal is a kisebbségek lesznek, azaz a gesztenyések és az alternatív ízesítések kedvelői.
