El vagyunk veszve ebben a világban mi, negyven felettiek. Egy olyan időszakba születtünk bele, amikor még minden kötött, előre megírt volt az életünkben. Tulajdonképpen a sorsunk is.
Aztán hirtelen berobbantak a kilencvenes évek, és mi csak bámultunk a boltok polcai előtt: nem csak egyféle tej létezik? Többféle kenyér is van a világon? Bármikor vehetünk banánt és narancsot? Emlékszel még erre az érzésre?
Amikor a világ kinyírja az embert
Gimis voltam, amikor megnyílt előttünk is a Nyugat és azt sem tudtam, mit kezdjek ezzel a hirtelen jött választékkínálattal. Pénzünk ugyan nem volt, de már maga a lehetőség is lenyűgözött. De nemcsak a kajapolcok előtt. Hirtelen lett több tévécsatorna, megtudtam, ki az a Kurt Vonnegut és arra is „kiképeztek”, miért nem szabad együtt enni a krumplit a hússal a fogyás érdekében. Nekem pedig a csodálkozó szemeim szépen lassan átváltottak síróssá. Elvesztem, ahogy a legtöbb kortársam is.
Azzal, hogy a világ kezünkbe adta a választás lehetőségét, ugyanakkor nem adott mindehhez kézzel fogható útmutatót, kinyírt bennünket.
Aki kísérletező volt és volt elég kitartása meg pénze, az szépen apránként kitapasztalta, melyik irány a neki való. Nekem ez közel 30 évembe telt és még most sem biztos, hogy a helyes ösvényt taposom. Mert kérdésem még mindig van. Több, mint ez a tizenegy:
- Miben, kinek higgyek?
- A Nyugat, vagy a Kelet tanításait kövessem?
- A pénz és a megélhetés vezessen, vagy a szeretet?
- Az egészségemmel törődjek inkább, vagy lehetek boldog betegen is?
- Fehérjedús diétával fogyjak, vagy zsíralapúval?
- Hordhatok piroshoz lilát, vagy csak pasztellekben nyomuljak?
- Biogazdálkodjak a kiskertemben, vagy a hagyjam az egészet a francba?
- Alkalmazott legyek, vagy vállalkozó?
- A bulvárvilág, vagy a hazug politikai hírek árjában ússzak inkább?
- Sokáig szoptassak, vagy egy év után válasszam le a gyereket?
- Töltsek a lurkóimmal minden napot és percet, vagy neveljem őket kiskoruktól önállóságra?
Satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Az ember baromi önző
Kismillió út áll előttünk és ahogy öregszem, kezdek egyre kevésbé hinni bármelyiknek is. Számomra annyira nyilvánvaló, hogy mindent a pénz irányít és ural még ott is, ahol eszünkbe sem jutna. Igazából az egészet bebuktuk az ókorral, amikor megjelent a magántulajdon „intézménye” és kiélesedett az emberi önzőség. Gyakran mondom, hogy az ember a legnagyobb állat, bár ez rájuk nézve akár sértő is lehetne.
Mert az ember baromi önző. Úgy tűnik, mintha a velünk született egocentrikusság nem akart volna kikopni belőlünk. De, tudod, mi keserít el leginkább? Hogy ezt nem látjuk be.
Az elmúlt napokban több híres és hiteles, szerethető ember is eltávozott közülünk. Kíváncsiságból beleolvasgattam a kommentekbe, ahol az embertársaink magasztalják ezeket a valóban csodálatos értékekkel bíró embereket. Többszázan írták, hogy úgy kellene élnünk, ahogyan ők tették. Hogy az ő értékeiket kellene követnünk, sőt tanítanunk. Ez mind szép és jó, csak hogy a kutya sem tesz ezért semmit. Sőt.
Akik a szívhez szóló kommentjeikben kifejtik, hogy mekkora gáz a világunk, meg milyen szarok vagyunk, azok másnap ugyanúgy megosztanak egy buta álhírt vagy épp pocskondiázzák a szomszédot, mert hangosan nyírja a füvet.
Ne csak a templomban légy szent!
A templomban lévő hívők jutnak eszembe ilyenkor. Azok, akik ájtatosan imádkoznak, fennhangon énekelnek és dicsőítik Istent, aztán elhagyva a templomkaput, egymásnak esnek:
- Mert átlóg a diófa a másik kertből,
- mert a Pista megint új nővel flangál,
- mert a cigánypurgyé gyanúsan forgatja a szemeit,
- mert a szomszédasszony kurva,
- mert a piaci Maris megint drágábban adja az uborkát,
- mert a tanárok már nem is tanárok stb.
Álszentek vagyunk. Akkora álszentek, amekkora csak az ember lehet. „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ez igaz, de egyáltalán nem mindegy, hogy csak látszólag vagy tevőlegesen is. És az sem, hogy ennek a „vanásnak” milyen minőséget adok.
Nekem mindenem kivan attól, hogy megjátsszuk magunkat, és hogy mindig mással foglalkozunk, más portája előtt sepregetünk és hogy nem nézünk tényleg (!) magunkba. De tudom, hogy ez nagyon nehéz, és amikor valóban olyan hatalmas a kínálat az életszemléletek, hitvallások és a bullshit idézetek terén, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, akkor szinte lehetetlen is megtalálni a saját utunkat. De csak szinte.
Én a testemre hallgatok
Ha összekapódik a gyomrom, ha fáj a szívem, ha minden, vagy csak némelyik pocikám is remeg, esetleg épp utálkozik, akkor rossz az irány. Ha a hetedik érzékem azt súgja, hogy ne erre, hanem arra menjek, hallgatok rá. Hogy emiatt elveszítettem embereket magam körül? Nem érdekel. És nem azért, mert egy bunkó, nemtörődöm barom vagyok, hanem azért, mert tiszta életet akarok élni és azt szeretnék a gyermekeimnek is. Az én szerintem tisztát.
Persze ez is egy nehéz kérdés, hiszen nem biztos, hogy én látom jól a világot, meg amúgy is minden relatív, mint tudjuk. De szentül hiszem, hogy mindannyian ugyanarra lettünk teremtve: szeretni és szeretve lenni. Az ehhez vezető utat pedig legbelül igenis érezzük. Csak hallgassunk befelé.
