Azt gondolnánk, hogy aki már elért egy bizonyos kort, az nem hazudik: tökéletesen tudja, hogy nincs semmi értelme, hogy a „hazug kutyát hamarabb…”, meg ilyesmi.
De mondjuk ki, úgy hazudunk, mint a vízfolyás. Lépten nyomon, és elsősorban magunknak. Ha olvastad a „megmondós cikkemet”, akkor tudod, milyen nehéz is őszintének lenni.
Most azonban elárulom, én hogyan „csinálom”. Hogyan dobtam el a sallangjaimat és miért nem izzadom szét a tenyeremet, ha igazat kell mondanom.
Mert abban egyetértünk, hogy ez nagyon nehéz, ugye? Hiszen, ha őszinték vagyunk, akarva akaratlanul megbánthatunk másokat. De úgy gondolom, nem ez a legnagyobb baj. Sokkal inkább az, hogy lusták vagyunk igaznak lenni. Mert az munkás, az szenvedős, az önfelvállalós. Pedig gyerekkorunkban rendesen belénk verték, hogy „az úttörő mindig igazat mond”. De ha visszaemlékszel, mit kaptál sokszor cserébe?
A tanártól körmöst a marha nagy favonalzóval, esetleg sarokba állítást és mindezek mellé egy beírást az ellenőrződbe. A szüleidtől valószínűleg egy jól irányzott pofont és szobafogságot (ha szerencsés voltál talán egy kis megértést is). A barátaidról pedig kiderült, hogy nem is igaz barátok.
Viszonylag hamar rájöttél tehát, ha nem mondasz mindig igazat, akkor kevésbé fog fájni. Fizikailag…
A kor szelleme vagy az emberi természet irányítja az őszinteséget?
Ne felejtsd el: mi egy olyan korban nőttünk fel, amikor semmi sem volt igaz körülöttünk. A szüleink, de még a nagyszüleink is ahhoz szoktak hozzá, hogy kifelé nem mondunk semmit, kifelé „jófiúk” vagyunk. Ennek ellenére nagyon igyekeztek, hogy legalább mi megtanuljunk őszintének lenni. Ha nadrágszíjjal, hát úgy. Hogy ez jó módszer volt-e, arról most ne beszéljünk.
A lényeg, hogy szépen megtanultunk hazudni is, ami nem a mindenkori rendszerek, a közegek hibája, hanem az emberi természeté: nem szeretünk szívni, na.
Megtanultuk, hogy ha „rosszat” teszünk, ha másfelé akarunk elindulni az útunkon, akkor azt sokan nem jó szemmel nézik. Ezért csúsztatunk, füllentünk, elhallgatjuk az igazat, azaz nem mondjuk meg az őszintét. Mert hozzászoktunk, hogy rövidtávon úgy minden könnyebb, vagy legalábbis nyugodtabb. Hosszútávon persze ott a sánta kutya, de azzal sokszor nem törődünk. Nekem éppen ebből lett elegem.
Az őszinteség stresszforrás
Elég hamar rájöttem, hogy nagyon nem éri meg hazudni. Elég hamar felfogtam, hogy inkább legyen rossz minden az őszinteségem pillanatában, mint hogy utána lelkifurdalás meg titkok között kelljen élnem. Mert az állandó gyomorgörcs, a folyamatos negatív érzet kikészített.
Az elején, amikor még csak gyakoroltam, hogy minden tettemért, gondolatomért, megnyilvánulásomért, sőt vágyamért(!) vállaljam a felelősséget, sokat martam magam. Mert őszintének lenni igazi stresszforrás. Ráadásul arra is rá kellett jönnöm, hogy magamnak is simán hazudok: hazudok a párkapcsolataim kapcsán, hazudok a gyereknevelésben, hazudok arról, hogy mennyire szeretem épp a munkámat stb.
Úgyhogy elbeszélgettem magammal. Neked is ezt javaslom, és el is mondom, hogyan tedd.
Hogyan ismerd fel, ha hazudsz magadnak?
Megvan az az érzés, amikor minden kerek? Na, ha egyszer is azt veszed észre, hogy nincs, akkor kezdhetsz vizsgálódni.
Vonulj félre, és beszélgess magaddal. Vedd végig az életed minden egyes területét, és kérdezd meg magadtól, mi is a helyzet? Hogyan állsz a gyermekeid dolgaihoz? Hogyan állsz a párodhoz? Mit érzel a munkáddal kapcsolatban? Mit érzel a tágabb családtagokkal kapcsolatban? Mit gondolsz saját magadról?
Ha úgy könnyebb, írj le mindent egy külön füzetbe. Lehet ez egy „panaszkönyv” is, ahol jól kianyázod magad. A lényeg, hogy mindenre kitérj, minden benned felgyülemlett érzésre, jóra és rosszra egyaránt.
Ha kész vagy, tedd fel magadnak a kérdést, hogy valaha is beszéltél-e ezekről az érintetteknek? Aztán azt, hogy ha beszélnél, változna-e valami? Ha nem, de a rossz érzés megmarad, segítségre lesz szükséged. Bocs, de ezt nem úszod meg.
A támasz lehet egy kineziológus, egy pszichológus, egy coach, aki segít elhinned, hogy igenis, mindig lehet változtatni a dolgokon. Arról nem beszélve, hogy esetlegesen a saját félreértelmezéseidet is segít meglátni, észrevenni. Mert az is elképzelhető, hogy tévedsz valamiben. Ugyanakkor hiszem, hogy ha sikerül tényleg őszintén kivesézned az érzéseidet, magad is tudni fogod, hol a bibi. Az más kérdés, hogy mersz-e lépni. Mert annak már nem az őszinteséghez, hanem az önbecsüléshez lesz köze.
Gyakorold tükör előtt az őszinteséget!
Hülyeség? Nem. Ahogy a nagyemberek minden szónoklat, ünnepi beszéd előtt beállnak a tükör elé „edzeni”, úgy te is trenírozd magad. De ne a hajadat vizsgálgasd, hanem gondold azt, hogy mással beszélsz.
Érdemes előtte mélyen a saját szemeidbe nézni, és kimondani hangosan, mit is látsz benne. (Vigyázz, ez sírós feladat!) Ha azt látod, hogy szomorú vagy, akkor végy erőt magadon és határozd el, hogy végre őszinte leszel. A cél a csillogó szemek!
Írj levelet!
Ha van legjobb barátod, vagy olyan ember a közeledben, aki biztosan nem zavar el a búsba az őszinteségedért, akkor vele kezdd az igaz utad első lépését. Ha vele sikerül, utána már minden könnyebben fog menni.
Tudod, én kivel kezdtem? A szüleimmel. Mert nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy mit gondolnak rólam, hogyan látnak engem, és persze az is, hogy ne bántsam meg őket soha.
Mégis nagyon sokat hazudtam nekik. Ezért, amikor negyven éves lettem, eléjük álltam. Igaz, hogy egy levél formájában (messze lakunk egymástól), de kezdetnek ez is tökéletes volt. Ha úgy érzed, neked is könnyebb először írásban megvallanod a „bűneidet”, tedd azt. De ha már elkezdted, akkor legyen benne minden abban a levélben.
Mire vigyázz, ha őszinte vagy?
Csak azért azonban ne légy őszinte, hogy könnyíts a saját terheiden!
Az nem fair, hogy másra átpakolod a gondjaidat anélkül, hogy egyben megoldást is kínálnál neki.
Mindig gondolj a befogadóra is és oldjátok meg/fel együtt a problémáitokat! Ha valakit valaha nagyon mélyen megbántottál, és 20 év múlva rád jön az őszinteség, a „legszívesebben visszacsinálnád” – érzés, akkor számolj azzal is, hogy sebeket téphetsz fel! Ha nem készülsz sebtapasszal, rosszabbat teszel, mintha meg sem szólaltál volna.
Az őszinteséged tehát soha nem lehet egyoldalú és önző. Konstruktív viszont annál inkább. Hogy ez is nehéz? Na ja. Kimondta, hogy nem? „Csak okosan, Peti fiam!” – ahogy édesanyám mondaná.
