A hazugságaink gúzsba kötnek. Olyan területeken zárnak börtönbe, hogy észre sem vesszük. Szinte nincs olyan nap, hogy ne látnám ezt.
Nem nálam, én képtelen vagyok már titkok között élni. De gyakran kapok leveleket, kommenteket, amelyekre reagálva rájövök, hogy a segítő tanácsaim semmit sem érnek. Mert mind abból indulna ki, hogy az egyenes út az egyedül járható.
Vannak titkaid?
Akinek titkai vannak a párja, szerelme, társa, barátai, családtagjai előtt, bármikor hazudni kényszerülhet. Egy egyszerű találkozót nem tud úgy leszervezni, hogy ne kelljen valaki előtt titkolóznia, mert egy csomó mindent nem vállalhat fel. Hazugság hazugságot követ, és amikor már végképp nem bírjuk a sötét felhőket a fejünk felett, összeomlunk, mégis megvalljuk az igazat, de sokszor már túl későn.
És ne hidd, hogy ennek a titoknak valami oltári nagynak kell lennie. Lehet, hogy “csak” az érzéseidről van szó: nem vagy jól a bőrödben, valami hiányzik az életedből, valami “nem kerek”, de nem mered elmondani. Magadba zárod, azaz szülsz egy titkot.
Félelemből hazudunk
Mindez a félelmeinkből fakad. Olyan dolgoktól félünk, amelyeket nem is tudhatunk biztosan. Hiszen senki nem láthatja előre, hogy az őszintéségünk a másikban, a többiekben hogyan csapódik le. Vannak, akik úgy tartják, a túlzott őszinteség rossz, mert akarva, akaratlanul bántjuk vele a másikat. Én viszont azt mondom, csak a hogyanon múlik minden.
Élhetek “igazan” úgy is, hogy ezzel ne bántsam a szeretteimet, de úgy is, hogy mindenki suttyó parasztnak tartson a szókimondóságomért. Ez azonban két teljesen különböző dolog és semmi köze nincs egymáshoz.
Hány arca van az őszinteségnek?
Ahogy az őszinteségnek is látszólag több arca lehet: nem kell ugyanis mindenkinek tudnia mindent rólunk. Nem attól vagyunk őszinték, hogy minden ember előtt egyformán vállaljuk a tetteinket, a gondolatainkat, a véleményünket. Nem kell mindenkinek tudnia arról, hogy például milyen reggeli szokásaink vannak, vagy épp ki iránt érzünk lángoló szerelmet. De akiket érint, azoknak felesleges hazudni vagy épp a véleményüktől tartani.
Mert mi van akkor, ha
- nem értenek velünk egyet a legfontosabb emberek az életünkben?
- máshogy gondolkodnak?
- mindezt meg is mondják nekünk?
Semmi.
Attól félünk, hogy csalódást okozunk.
Pedig csalódást csak akkor tudunk okozni, ha eleve másnak mutattuk magunkat, mint amilyenek vagyunk.
Érted? A saját félelmünket tápláljuk azzal, hogy nem úgy és akként élünk, viselkedünk, beszélünk, ahogy és amilyenek vagyunk. Minél idősebbek leszünk — negyven felett pedig pláne —, annál nehezebben tudjuk felvállalni igazi önmagunkat, hiszen évek “köntörfalazásait” kell semmissé tennünk. De még így is hatalmas terhektől szabadulhatunk meg és könnyíthetünk a mindennapjainkon, ha végre nyíltak és egyenesek vagyunk. Én aztán ám tudom, milyen nehéz is ez.
Kezdd az őszinte felvállalást egyszerű dolgokkal!
Én még olyan helyzetekben is hazudtam, amikor egyáltalán nem kellett volna, pusztán azért, hogy jobb képet fessek magamról, hogy elfogadjanak, hogy tiszteljenek, sőt akár szeressenek.
Mindennek a kiindulópontja természetesen a félelem volt: a félelem, hogy nem vagyok elég jó másoknak. Pedig csak magamnak kellett volna jónak lennem, csak magamat kellett volna elfogadnom úgy, ahogy. (Elcsépelt? Az. De igaz? Sajnos igen.)
Elfogadtam, hogy
- Ha nem olvastam még el valamilyen alapművet, akkor az nem ciki.
- Ha nem láttam valamilyen filmet, amelyet mindenki más igen, az nem baj.
- Ha tájékozatlan vagyok a kvantumfizikában vagy a disznótartásban, akkor ez van. Nem tudhatok mindent, nem érthetek mindenhez, és ha valaki ezért lenéz, az az ő dolga.
- Ha nekem nem tetszik egy színész, egy zene, egy dal, csak a te kedvedért nem fogom még azt sem mondani, hogy “van benne valami”.
- Ha az őszinte véleményemet kérdezed, meg is fogom mondani.
- Ha találkozni akarok egy régi barátommal, akár exemmel, akkor azt felvállalom. Akkor is, ha ez neked rosszul esik. Sokkal rosszabbul esne, hidd el, ha titokban tartanám.
Tudod, úgy vagyok vele, hogy inkább bántsalak meg kicsit, de helyrehozhatón, mint végérvényesen.
Ilyen az én igazságom. De milyen a tiéd?
Természetesen az én igazam az enyém. Neked nem kell elfogadnod, és mindig azon vagyok, hogy az őszinteségem egy percig se fájjon senkinek. Ha mégis fáj, nem biztos, hogy a “hiba” bennem keresendő. A te világodat azonban te éled és csak rajtad múlik, hogy mások igaza hogyan fog érinteni téged, vagy a tiéd másokat.
Hiszem, ha mindenki őszintén élne, sokkal egyszerűbb lenne a világunk. Az enyém mindenesetre kifejezetten nyugodt így.
