Én mindegy miért is, de azok közé tartozom, így volt ez mindig is, akit nem töltött el az élet, a lét hatalmas hálával, más igen, de ezek a fogalmak nem.
Élni, oké, de hogyan? Hosszan? Minek? Kinek? Nem hálátlanságról van szó, hanem egy fura, megmagyarázhatatlan kémia a fejemben, ami bár 1000 könyvet olvastam erről, arról, mégsem engedi, hogy az élet/lét dolgában, ellentétben nagyapámmal, azt érezzem, minden megélt perc ajándék, még még méééég. Ő sosem akart meghalni, mindig élni akart, és éppúgy megmagyarázhatatlan ez, mint ami bennem van. Benne mindig kipattant az a remény, amiért érdemes felkelni, ő mindig megforgatta magában a dolgokat, és a végén csak az erő maradt, és a küzdés, mindenáron, mindenhogyan, bárhogyan. Tolószékben is, szenvedősen is.
Na de ezek után, azt kell, hogy írjam, ezért egészen őszintén hidegen hagy ez a vírus. 3 gyerekem van…szóval lenne miért, de mégis hidegen hagy.
De mégis, több éjjel ezzel álmodtam, és törtem a fejem, miért akkor mégis? Ja, és olvasgattam mindenféle posztot, riogatót, felvilágosító józant, dorgálót, ijedtet stb…
Ma kimentem sétálni és megvilágosodtam
Azért fura ez a dolog, mert az éhezés hatalmas és rengeteg embert érintő probléma, hús-vér szenvedés…de nem igazán jut el az ajtónkig, de legalábbis a többségünkig, akik ezen a platformon egyáltalán írni tudnak, olvasnak stb. A globális felmelegedés…ugyan már, sosem lesz semmi rosszabb, de ha mégis, nah… mégsem érint meg, majd veszek klímát, az autóm is intelligens stb, stb…az én házam árnyékban pihen…csak videókat látunk, meg olvadozó gleccsereket, izzadunk kicsit jobban, de mégis…ha mindenki is, én sosem…És mint a béka, ha hideg vízbe kerül, és úgy kezdik el melegíteni a vizet, nem ugrik ki a forrásponton sem, szóval nem vesszük észre, hogy megfövünk…
A többi betegség is úgy tűnik, kordában tartható, tudunk tenni ellene. Azok a csúnya „többi” meg sosem ér el minket, szóval mi csak tervezünk, álmodunk, szeretünk, alszunk, gyereket nevelünk, kiabálunk, keressük az élet értelmét, és hopppppp….jön valami, ami szembe röhög minket. Pimaszul tesz rá, ki vagy, hány éves vagy, (igaz, állítólag a férfiak, és idősek nagyobb veszélyben vannak) de azért mégis…
Na szóval…az a baj…hogy most, hosszú idő után, keresztbe tököt dob valami a mi emberi létünknek, a hitnek, hogy nekem jár a lét, és benne a sok végtelen idő és szembe jön egy csomó olyan kérdés, amit csak később akartunk megválaszolni. De inkább sohasem…
Fityiszt mutatnak nekünk, jó nagyot, bemutat egy vírus, és a legtöbbünknek azzal kell szembesülni, hogy félünk, mert mi lesz?
Hová megyünk? Ennyi volt? Úristen, mi is volt az én kis földi életem? Mit mondjak a gyereknek? De hát még épp csak most szültem, most vagyok 14, most kaptam meg azt a bizonyos állást! És az, hogy a kaszás ott leselkedhet gyakorlatilag bárhol, és oly módon, hogy tulajdonképpen védekezni is alig van lehetőség…ez nagyon ijesztő. És legfőképp azért, mert az az „egyszer majd mind meghalunk” persze, most egy lehetséges közeli alternatíva lett. Mintha kicsit mindegyikünk kórlapjára az került volna, végstádiumos beteg, max. három hónap…de az is lehet, meggyógyul…de lehet, hogy nem, és hirtelen a halálozási ráta mindegyikünk vállát nyomja.
Szóval…be kell látni, el kellene tudni számolni az életünkkel, és talán ez egy olyan pont, ahol érdemes is…De legalábbis, ha felvásárolnánk a boltot, és az nyugtat meg, hát tegyük meg, ha nem, legyen úgy, de…végső soron belül kellene rendet tenni. Magunkban, hogy mi van, ha én is azok között leszek, akik nem élik túl.
Na szóval csak ezt akartam mondani…kapargassátok meg az életetek felszínét, és menjetek mélyebbre…talán ez lehet egy újrakezdés…akárhogyan legyen is…
Nem kell mást szidni, meg leszólni, hogy miért készül fel, vagy épp miért nem…Magunkban kell ezt először elrendezni…még változtathatunk, ha a szívünk és az életünk helyén is csak tátongó lyuk van…
