Furcsa dolog ez az élet-építősdi. Egy hatalmas hálózat csomópontjai vagyunk mindahányan. Érdekes, egyben szövevényes összeköttetésben állunk a környezetünkkel, önmagunkkal, a felmenőinkkel, a belőlünk születettekkel, sőt még az Univerzum bizonyos pontjaival is.
Ennek legegyszerűbb, és egyben az egyik leglátványosabb példája az apály-dagály naponta, periodikusan ismétlődő „örökmozgása”. Amely egyben az elválaszthatatlan Föld-Hold kapcsolat mutatója, érzékszervileg, fizikailag is tapasztalható formában.
Ez persze csupán egy cseppnyi felvillantása annak a gigantikus rendszernek, amelyben mi, emberek létezünk. És napról napra építjük az életünket. A saját életépítésünkben is egyféleképpen felfedezhető, apály-dagály mechanizmusát követve.
Ennek színtere lehet például a gyermeknevelés, amikor is zajlik a megszületendő csecsemőről való gondoskodás, az extra mennyiségű és minőségű jelenlét, a kisgyermek felnövekvésének elősegítése, a gyermek megtanítása a földi világ értelmezésére, és az asszimilációra a földi lét körülményeihez. Illetve a szocializációs elemek beiktatásával a környezeti, társadalmi beilleszkedés elősegítése történik.
Aztán megint jön egy intenzív kiáradás, dagály periódus, amikor a kamaszkor kényes egyensúlyát kell megtartani. Egyszerre engedni és utat mutatni, ugyanakkor fékezni, tanítani, akár visszafogni egyes periódusokban folyamatokat. Nehogy túlbillenjen a mérleg, éppen az ellenkező hatást kiváltva. Egyfajta fura libikóka játékban segíteni az apály-dagály folyamatos energiaáramlását a felek között. A szülő-gyermek kapcsolati egyensúlyra fókuszálva. Amelyet valljuk be, mindkét fél változó sikerrel él meg.
Aztán egy viszonylagos nyugalmi időszak után, amikor is a fiatal felnőtt gyermek elvileg stabilizálódik, egyfajta reményteli egyensúlyba kerül, egy kicsit hátra is dőlhetnénk. Kivéve persze azok a családok, ahol egyszerre több gyermek növekszik, mert nekik még extra feladatként a különböző korosztályú gyermekek szimbiotikus, és szinkronisztikus egyensúly állapotát is fenn kell tartani. Különleges képességű zsonglőrként egyszerre, több ponton is egyensúlyban tartani a különböző korcsoportok egyszerre jelenlevő, többemeletes autópálya rendszerhez hasonlító rendszerfüggését. Hiszen mindenkinek éppen más a fókusza, a feladata, az igénye, a képessége, a stressz tűrő állapota, és sorolhatnánk…
De maradjunk most az „egyszerűbb + ” eseténél, az egy gyermek kapcsolatrendszerét metaforaként használva fel. Szóval a fiatal felnőtt gyermekkel kapcsolatban lévő szülő kicsit visszavonulhat, és nyugalmi egyensúly állapotában pihenheti ki a korább szakasz jóleső fáradalmait. Ez lehet a szakma tanulás, és annak befejezése, egyetemi időszak, diploma megszerzése, sima esetben a munkakezdés, első önálló lépések megtétele a nagybetűs életben.
Amint megvan az önálló lábra állás, saját élet elkezdése, esetleg érkeznek az első sikerek visszhangjai, az ember azt hinné, OK, jöhet a Kánaán kellemes időszaka.
A szülő megtette a kötelességét, felnevelte, saját lábra állította a csemetét, most már építheti mindenki nyugodtan a saját életét.
Bár itt most kicsit átugrottuk az apály-dagály metodikát a saját otthon szerzésének procedúrájában, ami szintúgy millió verzióban lehetséges. De tegyük fel, ez is zökkenőmentesen zajlik. Külön konfliktusok, észveszejtő hitelcsapdák, családi tönkremenést sugalló lehetetlen verziók nélkül.
- Mi van, ha nem a te ízlésed szerint választ párt magának a már felnőtt, tehát saját életét élő gyermeked?
- Mi van, ha nincs baj a párral, de a választott szülei, családja értékrendje, és szokásrendszere, messze eltér a saját családotok értékrendjétől?
- Mit kell tenni, ha az igények és lehetőségek, messze eltérnek a két család tekintetében?
- Mi a teendő, ha a két fiatal családja nem tud megegyezni kardinális kérdésekben? Például hol lakjanak a fiatalok? Hiszen koránt sem biztos, hogy a választott pár és családja, ugyan abban a városban él, ahol mi. Hogy ne mondjam nem ugyanabban az országban él esetenként.
- Mennyire legyen dagály, vagy apály? Mennyire lehet, kell beleszólni a felnőtt gyermek élet-építési szemléletébe?
- És aztán jön a még újabb kihívás! Amikor már valamennyire elrendeződtek a fenti kérdések, és jön a gyereknél a baba! A babavárás kérdése. Mit, és mennyit segíthetünk. Mi, és mennyi nem tolakodás érzetű a fiatalok számára, akik minden bizonnyal boldogan élnek egymással, és nem a szülőknek szeretnének éppen megfelelni. Annál is inkább, mert két család „házasodott össze”. Tehát a különböző hozott értékrendek összeillesztése már kettőjük feladata, és kötelezettsége a hosszú, boldog házasság, együttélés érdekében.
- A megszületett kis unoka pedig mindenki szemefénye! Ám itt a következő sarokkő az életépítő számára! Két család, két-két nagyszülő. Abban az esetben, ha nem patchwork családból származó párt választottak. Mert akkor még minden hatványozódhat. És szerencsés esetben ez sem baj, mert a sok jó indulatú nagyszülő, rengeteg szeretettel áraszthatja el a kicsit és annak szüleit. De mi van, ha az a roppant nagy jó indulat halmaz megfojtja a fiatal párt? Mert, hogy is lehetne egyszerre megfelelni annyiféle elvárásnak? Lévén ahány ház, annyi szokás. Ahány ember, annyi féle nézőpont. Ahány család, annyiféle családi minta.
Hát, ember legyen a talpán, aki mindezt egyszerre simán megcsinálja
Kit, és hogyan ne bántsanak meg a fiatalok? Kié az ünnep első napja? Hol legyen a gyerek, ha éppen beteg, és a fiatalok közül pont senki sem mehet táppénzre, mert a munkahely elvesztése reális kockázat? Iskolai szünetben ki, és mennyi időre kapja meg az unokát, mert a 2,5 hónapnyi szünidő bizony hosszú, és a szülőknek nincs ennyi szabadsága még külön-külön sem. Csendesen megjegyzem, ez egy jó kis társadalmi problémakör is, közösen élet-építőknek. Ki milyen ajándékot vegyen, vagy ne vegyen?
És hosszan sorolhatnánk a felvetéseket, kérdéseket, élet-építési szempontokat. A dagály állapotának kérdését nagyszülőként. Vagy éppen a visszahúzódás, az apály mértékét a felnőtt gyermek életében.
És a fentiekben még egyáltalán nem érintettük azt a területet, amikor a felnőtt gyermek kapcsolata, házassága esetleg zátonyra fut. Mi van a válás embert próbáló időszakában? Mi van közben a gyerekeink gyerekeivel? Lehet-e véleményünk, és ha igen, azt, hogy mondjuk el? Mi számít beleszólásnak? Hogyan védjük meg, és meg kell-e védenünk a saját gyerekünket a saját problémáitól, önálló élet-építése közepette?
Egyszóval ezer és egy olyan életkérdést tehetünk fel magunknak élet-építőként, amelyek messze túlmutatnak az egyszerű kérdés – kontra egyszerű válasz mezsgyéjén.
Ugyanakkor ezek a témák, ezek a felvetések, ezek az élet-kérdések bizony el-, és megkerülhetetlenek a legtöbb élet-építő számára. Mert aki szülővé válik, az biztosan más számára is élet-építővé válik. A gyerekének bizonyosan. De azok sem kerülhetik ki a fenti kérdéseket, akik nem nevelnek saját gyermeket.
Akik a patchwork család elnevezésű közös felelősség-vállalás életépítő közösségét választják, és más gyermekeit nevelik fel. Tovább szőve, tovább színesítve azt a különleges élet-építési rendszerközösséget, amely a Bolygónk humán erőforrását képezik. És nem esett szó itt a nevelőszülőséget vállaló élet-építőkről sem. Akik azoknak a gyermekeknek az élet-építését segítik, akiknek a saját szüleik valamilyen okból kiesnek a gyermek élet-építést tanító közösségéből.
De nem szóltunk azokról a dagály-apály folyamatot generáló, élet-építést befolyásoló személyekről sem, akik a szocializációs folyamatba kapcsolódnak be. Óvodai nevelők, dajkák, tanárok, sportedzők, színjátszó-kör vezetők, kórusok karnagyai, szakkörök vezetői, napközis nevelők, kortárs baráti társaságok, akik nap, mint nap a legkülönbözőbb érintettséggel, fókusszal, elvárással, vagy éppen el nem várással, impulzusok adásával, és megérintődések sokaságával terelik, befolyásolják mások élet-építését. Pro, vagy kontra hatást gyakorolva az adott egyénre, és az egyént körbevevő közösségre.
Egyszóval az apály és dagály folyamata egy roppant, és Univerzumot befolyásoló rendszer. Az örökmozgó maga. Egy olyan rendszer együttes, amiben mindenki és mindig mozog. Zsizseg, akar, és nem akar egyszerre. Ad és elvesz egyszerre. Befolyásol avval, ha árad, és avval, ha visszahúzódik.
Ez mindannyiunk visszavonhatatlan, és kiiktathatatlan mozgatórugója
Árad és visszahúzódik. Kinyílik és bezárul egyfajta rendszertelen rendbe szerveződve. És van, amikor valaki a saját ritmusában érkezve zárt ajtókra talál, pedig érdemes lenne bebocsáttatást nyernie. És van, amikor valaki a nyitott állapotba érkezik, és behatolva rombolni fog, mert a saját ritmusa éppen ezt kívánja meg.
Mert az ember gondolkodásra, ebből fakadó döntésre, és a döntésből fakadó cselekvésre van egyféleképpen predesztinálva, és egyben ítélve. Mert minden döntésnek, cselekvésnek és Nem cselekvésnek oka, és ára is van egyben. Néha sokkal később kiderülő árral. Amikor már nem lehet megfontolni, és megmásítani a korábban hozott döntést. Még ha az adott pillanatban kiderül is, hogy ezt az árat NEM adtuk volna meg, ha a döntés pillanatában látjuk az árcédulát!
Mindent egybevetve, tudnunk kell, hogy a saját élet-építésünk közepette, tudatosan vagy tudattalanul, mások élet-építésében is szerepet játszunk. Így, vagy úgy befolyásoljuk azt, hogy a szeretteink, barátaink, ismerőseink, és gyakorta még számunkra az adott pillanatban ismeretlenek is, milyen életet építhetnek maguknak.
