Már évek óta foglalkozom az egészséges életmóddal. Na, messze nem vagyok fitneszguru (akkor forduljatok inkább Szentgyörgyi Romeohoz, őt melegen ajánlom), de folyton kutatok, tanulmányozok.
Legfőbbként magamat. A saját testem, hogy hogyan működik, mire hogy reagál. És azt kell, hogy mondjam, kb. olyan bonyolult, mint maga az Élet.
De ha odafigyelünk rá, és elkezdünk harmonizálni vele, jobban megérthetjük például azt, hogy miért megy nehezen a lépcsőzés már 30 évesen is.
A testünk olyan, mint egy akkumulátor: ha nincs használva, lemerül.
És EZT nem érti meg oly’ sok ember. Számtalanszor hallottam vagy olvastam már, hogy: „Persze, ő biztos nem dolgozik három műszakban! Akinek nincs gyereke, annak persze, hogy van ideje ilyenekre! Ha ilyen sok pénzem lenne, nekem se lenne gondom az alakommal, én is boldog lennék ennyi idősen.”
Ilyenkor először szörnyülködök, aztán elszomorodok. Azért, mert én tudom, hogy ezekben a legtöbbször semmi igazság nincs.
Instagramon követek is pár hölgyet motiváció gyanánt, akik elmúltak már 60 évesek is, mikor elkezdtek edzeni.
Egy hölgy, Joan MacDonald, aki 70(!) évesen kezdett bele az életmódváltásba. Csak az egészsége miatt fogott bele, nem akart ő insta-sztár lenni, de a mára 75 éves hölgy hatalmas követő tábornak örvend, főleg azért, mert sokakat lenyűgöz a teljesítménye. Nem csak lefogyott, de fiatalokat megszégyenítő kondiban van. Jelent is meg róla magyar cikk is, de az alatta lévő kommentek jónéhánya hagyott bennem keresetlen szavakat.
Mintha azt akarnák sugallni, hogy egy ennyi idős nő már kb. ne is éljen. Pedig, amit ez a hölgy véghez vitt, már sok más „névtelen” ember is megcsinálta. Több embert is ismerek, aki már elérte azt, amit MacDonald, és a legtöbbjük letette a gyógyszereket, amiket addig szedtek, nem gond lépcsőt mászni, és egészségesek. Tehát, lehet az ember idős korára is fitt, csinos, fess.
Én tudom, tapasztaltam. Nem vagyok vagyonos, van gyerekem és dolgozom is. (Ismerek olyan anyukákat, akik 4-6 gyerek mellett csinálják.) Az életmódváltást is 12 órás műszakban kezdtem, nappali és éjszakás munkarenddel. A gyermekem pedig egyedül neveltem.
Mégis megoldottam valahogy, hogy legyen időm a munka és háztartás mellett a gyerekre (később kutyára, macskára is) és magamra is. Az ételt igyekeztem úgy főzni, hogy finnyás gyerek-kompatibilis legyen. És ezen felül volt heti 4 erőnléti edzésem otthon, és egy kardió nap, amikor legtöbbször futni mentem.
Nem azt mondom, hogy könnyű, de nem lehetetlen.
Az utóbbi időben egyre többet foglalkozom a hajlékonysággal is, amit olykor meg is osztok az emberekkel. Sokan meghökkennek, hogy így, nagyon közel a 40-hez megcsinálom a spárgát, vagy lemegyek hídba. Sőt, ezeket már fokozom is.
Ezekkel nem menőzni akarok, ezt mind magam miatt csinálom, mert hiszem, hogy ezt még évekkel később is meghálálja majd a testem. Persze, nem mindenki vélekedik így:
„Majd csak figyeld, amikor emiatt csípőprotézis kell majd…”
Ezzel tudtam volna vitatkozni, de nem tettem. Nem akarom senkire rátukmálni a mozgás örömét, azt meg pláne, hogy mostantól mindenki kezdjen el spárgára nyújtani.
De ha minden ember csak 10 percet nyújtana egy kicsit naponta, amolyan „iskolai tornaóra”módon, már kevesebb beteg ember lenne a Földön.
Nem, ettől nem lesz megváltva a világ, de az a napi 10 perc a testnek egy újabb friss levegő vétel. Ami, ha tényleg minden nap csináljuk, összetevődik. És ha ezt mindamellett csináljuk, hogy mértékletesen étkezünk, lehetőleg idény zöldségekkel és gyümölcsökkel az élen, elegendő fehérjét, szénhidrátot (igen, azt is kell!), és jó zsírokat fogyasztunk (ez főleg a hölgyeknek iszonyúan fontos a hormonháztartásuk miatt), akkor garantáltabb a nem csak hosszabb, de kellemesebb is lesz az élet.
Hiszen, így kevesebb lesz a gondunk az egészségünkkel, olajozottabbak lesznek az ízületeink, és kevesebb eséllyel alakul ki például bél-vagy akár hormonális problémánk.
Összefoglalva szerintem, mindenki próbáljon kicsit messzebbre nyújtózkodni annál, mint az a távolság, amit maga gondol, hogy elbír. Mert a határaink sokkalta tágabbak, és ezt szinte sosem késő kipróbálni.
