„Árpi vagyok, 2 éve váltam el a gyerekeim anyjától, Zsuzsától. A kapcsolatunk azóta is nagyon jó, jobban működünk együtt a gyerekek körüli kérdésekben, mint amikor együtt voltunk.„
Nem is értjük, miért nem tudja minden elvált szülő így menedzselni az ügyeket, mint mi, pedig sokkal egyszerűbb, hiszen az egymást idegesítő mindennapi dolgainkat leválasztottuk a gyerek dolgairól.
Úgy gondoljuk, hogy a környezetünknek is jó példa vagyunk, a gyerek is szuperül érzi magát, semmi olyan érzelmi kilengés nem volt tőle tapasztalható, amiket a pszichológusok és a szakkönyvek írnak.
Nevettünk is néha magunkon, hogy „mi biztos valami atom intelligens család vagyunk”.
Két hónapja találkoztam Erikával, akinek kiteregettem az összes lapomat, a volt feleségemet, a kapcsolatunkat, a gyereket, de ő ennek ellenére sem hátrált elölem. Mivel jóban vagyunk az ex feleségemmel, így nem is volt kérdés, hogy elmesélem-e ezt neki.
Örült nekem, meg is beszéltük, hogy majd ő is szeretné megismerni Erikát, illetve majd a családi ünnepeink példásak lesznek, hiszen együtt tudunk majd asztalhoz ülni: ő az ő párjával, én az enyémmel és ez a gyereknek is nagyon jó lesz stb. Másnap este kaptam tőle egy hosszú, nagyon hosszú e-mailt, melyben leírja, hogy ő ezt mégsem szeretné. Röviden: „Egyáltalán nem örül neki, hogy van az életemben egy másik nő, és ő még mindig szeret engem.”
Ez volt 2 hete.
Értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen mi ezt már sokszor körbejártuk és le is zártuk. Ezek szerint mégsem?
Úgy voltam vele, hogy majd megnyugszik, én – mindenesetre – csinálom tovább az életem, ami végre elindult valamerre. Nem akarok nyálas lenni, de tény, hogy nagyon vágytam már arra, hogy valaki így, mint Erika kedveljen (szeressen) engem, gondoskodjon rólam és viszont gondoskodhassak róla.
Zsuzsával kapcsolatban vártam néhány napot, nem akartam belemenni levelezésekbe, így nem válaszoltam neki, gondoltam majd személyesen reagálok. Az e-mail után két nappal, mentem a fiamért. Mindig Zsuzsa nyit ajtót, hívja a gyereket, de most ki sem jött, a fiam pedig azt mondta, hogy ma nem akar eljönni velem. A kertben leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy azért nem akar jönni, mert anya szomorú és nem akarja itthon hagyni.
Ekkor esett le, hogy miről is beszél az a sok szakirodalom, az a sok előadó, akiket végig hallgattam. Nem tudtam, hogy mi a jó reakció a gyerek kijelentésére. Bementem Zsuzsához, hogy beszéljek vele arról, amit a fiunk mondott. De nem lehetett vele normálisan beszélni, mert folyton azt ismételgette, hogy vigyem nyugodtan a gyereket, ő nem mondta, hogy maradjon itthon.
Természetesen nem hoztam el a fiamat, de nagy a kérdés bennem, hogyan tovább?
Valós az a sok történet, amit olvasni lehet? Velünk is ugyanez lesz? Azokból az emberekből, akik mindig büszkék voltak arra, hogy mintaszerűen jól megvannak válás után is?
Amikor elmeséltem Erikának, hogy mi zajlik most a családomban, órákon át beszélgettünk a „hogyan továbbról” és abban maradtunk, hogy amíg ezt le nem zárom véglegesen, addig jobb, ha nem találkozunk. Egy mondata van, ami azóta is vissza-visszacseng a fülembe:
„Addig, amíg őket tartod – nagybetűsen – A CSALÁDodnak, addig nem tudsz új életet kezdeni.”
Egy hete vagyok ismét egyedül, mondhatnám, hogy minden a régi kerékvágásban megy tovább, de mégsem. Elindult a játszma a volt feleségem és köztem, amiből a gyerek sem tud kimaradni. Zsuzsával nem lehet beszélni egyelőre, csak az újrakezdésről… aminek semmi értelme nem lenne.
Szóval nagyon úgy néz ki, hogy a könyveknek igaza van: sosem lesz nyugalom. A jelenlegi helyzetemnek két megoldását látom: vagy lemondok a fiamról, vagy lemondok a szerelemről és egyedül öregszem meg.
De én egyikről sem akarok lemondani.”
