– Adhattak a dokik nekem bármit, semmi se segített. Minden agyban dől el.
Valahogy így mondta a szépségpöttyös arcú és mialatt újabb adag vodkát rendelt magának, én a szemét néztem.
Megnyugtatott. Talán azért, mert hangulatváltozás következtében neki is mindig módosult az árnyalata, ennyi pedig pont elég volt nekem ahhoz, hogy közelebb érezzem magamhoz.
Akkor éppen mocsárzöldben úszott mindkettőnkké. A lelkünk meg simán csak a mocsárban. Arra már nem emlékszem, hogy nekem mi a retek bajom volt az ordító napsütésben, talán semmi, ő viszont megint az élettel állt hadilábon. Hogy miért, azt maga se tudta rendesen megfogalmazni, de többször megfordult a pszichiátrián és még annál is többet ivott. Figyeltem, ahogy ujjai közt a vékonyszálú mentolos cigarettával babrál és hangosan kimondtam a gondolataimat.
– Te szeretsz szenvedni.
Aznap akkor láttam először elmosolyodni.
– Lehet – mondta könnyedén és utána inkább taxit rendeltünk.
Később sokszor eszembe jutott, hogy vajon miért választotta tudatosan az önpusztító életet, de soha nem jöttem rá. Szerencsére nem is az én dolgom volt, ráadásul ez a sztori hozta a nagy amerikai álom befejezését, mert letette a vodkát, sőt még az államvizsgát is és a pszichiátriának is búcsút intett.
Talán ráunt a szenvedésre, vagy talán már éppen eléggé fájt neki ahhoz, hogy a boldogság mellett döntsön. Agyban.
Amióta a Férfi titkok oldalt írom, megszámolni sem tudom, hogy mennyi Szépségpöttyöshöz hasonló nőt ismertem meg. Nem, nem leértékelni akarom a problémáikat, elvégre minden embernek a saját keresztje a legnehezebb, ezt azért már volt időnk megtanulni. Őszinte fájdalomról tanúskodó mondatokat kaptam tőlük és a szenvedésük oka is nagyjából egyforma: együtt élnek a férfival, aki mellett boldogtalanok, de hát ugye a közös gyerek, kutya, macska, kanári, ház, hitel, anyós…ja az nem. És csak sorolják az indokokat, hogy miért nem lehet kilépni az adott kapcsolatból, fel se tűnve nekik, hogy több energiát áldoznak a hogyan nem lehet megoldani projectre, mint a kiút megtalálására.
– Persze neked könnyű, mit tudsz te erről!
Igen, kaptam már ilyet is. Sokkal durvábbat is, de vagyok elég önző ahhoz, hogy az igazi gyöngyszemeket magamnak tartsam meg. Ha-ha-ha.
Szóval igen, mit tudok én erről. Nyilván az ő helyzetéről annyit, amennyit megoszt velem, ráadásul azt is az ő élményei alapján teszi, amit én megintcsak értelmezek valamiképp, tehát van itt katyvasz rendesen, arról már nem is beszélve, könnyen meglehet, hogy amit én még kibírnék, az már neki szenvedés, s nyilván fordítva is igaz.
Ezért rendszerint mindig annyiban maradunk ilyenkor, hogy te tudod, a te életed. Jellemzően görög tragédiaköltőket megszégyenítő durcizások közepette, mármint az adott hölgy részéről. Aztán eltelik x idő (akár évek) és nyugaton a helyzet még mindig változatlan. Anyuka titokban szeretőt tart és a randikat olyan szövevényes módon szervezi le, hogy Agatha Christie sírva könyörögne a recepetért (mert ilyen esetekben valahogy képes megoldani a hogyant, de ne gonoszkodjunk).
Vagy, ha éppen nincs szerető, akkor álmodozik róla és simán belezúg az első férfiba, aki három udvarias mondatot szól hozzá. Vagy miután végig a plafont nézte a férje alatt abban a szexnek nevezett három perces siralomban, kiokádja még a lelkét is a fürdőszobában. Sorolhatnám. De nem, nem léphetek ki a kapcsolatból, mert a pénz, mert épp most fejeztük be a tetőteret, mert az após lebetegedett, mert most stresszes minden a munkahelyemen, mert a gyereknek most volt az első magömlése stb.
A lényeg, hogy mindig van ok a maradásra. Ha mégse, akkor csinál. Miközben legbelül tudja jól, hogy a változás akár klasszul is elsülhet.
Mi például a feleségemmel pár évvel ezelőtt mindent magunk mögött hagyva országot váltottunk, mert már annyira nem bírtuk tovább az adott helyen, így most a saját jachtomról írom eme sorokat, többek közt azzal a kezemmel is, aminek a csuklóján egy 69 millás karóra ficereg. Ja nem. De adtam egy esélyt az univerzumnak, leírva, kiküldve, már megtörtént. Ha-ha-ha 2.
Nos, a mi kis „kiruccanásunk” valójában akkora bukás volt, hogy perverz élmény volt átélni, nem is terhelem a kedves olvasó idegrendszerét a részletekkel.
Tehát nem, egyáltalán nem jött be nekünk a váltás, de hoztam semmit se érő motivációs maszlagot is! Amibe nem halsz bele, az megerősít. Az. Édesanyád meg remélem jó egészségnek örvend…
Belehaltunk elég rendesen, de feltámadtunk és kezdtük megint az alapozást, a nemhogy nulláról, hanem a mínuszról, de valahogy mégse bántuk. S miért? Mert nem a „mi lett volna ha?” gondolattal kelünk és fekszünk. Nem rekedtünk meg a feltételes módban, ha úgy tetszik, ha nem, akkor se. Megpróbáltuk, nem jött össze, nem volt kellemes, de oka volt.
És gyakran az ok „csak” annyi, hogy tanulj meg Don Quijote lenni. Mert szélmalmok mindig is voltak és vannak és lesznek, de te döntöd el, hogy mennyire tiszteled és szereted magad ahhoz, hogy beints a szenvedésnek és nekimenj az összesnek, ha kell, akár egyszerre.
Mert ha tetszik, ha nem, muszáj felelősséget vállalni az életedért, még akkor is, ha közben zokogva bámulod a tükörképed. De jó hír, hogy ha el is buksz, elnyered a tiszteletét valakinek. Önmagadét csak úgy mellékesen. S, amint tiszteled magad, szeretni is fogod.
Pont annyira, hogy ne elégedj meg félmegoldásokkal, fél szeretésekkel, fél örömökkel, fél élettel. Az önmagad iránti tisztelet és szeretet fog örökké arra sarkallni, hogy a mindenen túlt is megtedd a boldogságodért. Ha ez megvan, majd utána állhatsz neki másokat is szeretni. De szerintem előbb magadat tanuld meg.
Több cikket itt találsz tőlem!
