dr. Grétsy László kivételesen ritkán ad interjút. Mi azonban az ő nyelvművelő műsorán nőttünk fel, hétről-hétre megálltunk egy szóra, vagyis leültünk a tévé elé. Kíváncsiak voltunk, hogy van, mivel tölti a napjait, ezért megálltunk egy szóra (na jó, sokra) a magyar nyelvművelés legendájával.
Koch Mária: Hogyan telnek a napjai, milyen szokások mentén szervezi az életét? Következetes, vagy impulzív típusnak tartja magát?
dr. Grétsy László: Szokásaimat, amelyek közül egy-kettő inkább allűrnek, modorosságnak nevezhető, nem tervezem, hanem maguktól jönnek. Lassan, évek, évtizedek alatt alakultak ki bennem. Némi hullámzás megfigyelhető bennük, de a módosulások inkább csak hosszabb távon vehetők észre. Jól mutatják ezt például a reggeli tornáim. Ifjú koromban atletizáltam. Amikor azonban egyetemi tanulmányaim vége felé abbahagytam a rendszeres sportolást, azonnal hiányozni kezdett a mozgás, így kialakítottam magamnak egy öt-tíz perces reggeli mozgássort. Csakhogy a gyakorlataim az évek során egyre sokasodtak, módosultak. Részben én magam alkottam meg őket, de többnyire gyógytornászoktól, orvosoktól származnak. Az eleinte tíz-tizenöt percet igénybe vevő gyakorlataim száma ma már az ötvenhez közelít és átlagosan harminc percet tölt ki a reggelemből.
Van még egy szokásom. Amint fölébredek, odabotorkálok a szobámban levő könyvespolcsor oldalához erősített mindentudó mérőműszeremhez és három adatot nézek meg rajta: a pontos időt, valamint a kinti és a benti hőmérsékletet. Ha egy-két órányit vagy egy-két Celsius-foknyit tévednék, azt katasztrófának érezném, ha viszont percnyi vagy tizednyi pontossággal eltaláltam a műszerfalon olvasható időt, hőmérsékletet, az nagy diadalnak számít, és alaposan feljavítja a napomat. Szerencsére ilyen ostoba szokásom talán nincs is más.
Ennyit a rutinteendőkről. A napirend az más. Mindennap megtervezem a napomat. Mivel váratlan eseteket kivéve -például. hogy a házban egy lakás kigyullad-, senkitől sem kaphatok semmiféle ukázt arra, hogy mit tegyek, vagy mit ne tegyek, teljes egészében magam döntök.
Olyan napirendet szoktam tervezni, amelynek teljesítése után jogosan mondhatom azt, hogy jó volt a napom.
A munkatervemben általában két-három órányi idő az, amelyet munkának nevezhetek (cikkírás, szerkesztés, szakmai kérdések megbeszélése stb.), a többi mind arra szolgál, hogy kellemes legyen a közérzetem, jól érezzem magam. Efféle „teendők” az előre kigondolt filmnézés, olvasás, sakkozás valamelyik automatámmal, egy érdekesnek ígérkező nyelvi rejtvény kiagyalása és megvalósítása.
Az Édes Anyanyelvünk folyóirat felelős szerkesztője. A kiadvány több mint négy évtizede jelenik meg. Miben változott a lap 42 év alatt a hangsúlyok tekintetében?
Sommásan akár azt is válaszolhatnám, hogy semmiben. Ha valami egy kicsit mégis módosult, akkor az a módszer. A múlt század utolsó harmadában ugyanis kibontakozott egy új tudományág, a szociolingvisztika és ennek művelői közül néhányan nekitámadtak a hagyományos nyelvművelésnek, mondván, hogy a nyelvművelők megsértik az emberek személyiségi jogait, amikor azt állítják bárkiről is, hogy ez vagy az a mondata hibás, vagy hogy nem tud helyesen beszélni az anyanyelvén.
Ha a nyelvművelők valóban így tennének, azaz csakugyan megszégyenítenének bárkit is valamilyen valós vagy vélt nyelvhasználati hibája miatt, magam is azt mondanám, hogy ez a bírálat jogos.
Csakhogy nem így áll a helyzet. A korábbi, ún. nyelvvédelemnek csakugyan volt egy nagy hibája, az, hogy a nyelv szépségeinek, értékeinek megismertetése helyett inkább mindenhova tilalomfákat állított. Lőrincze Lajos úttörő jellegű munkássága következtében lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés: nyelvközpontúból emberközpontúvá lett, az ellene indított támadás már idejét múltnak bizonyult. Arra azonban jó volt, hogy hatására a nyelvészek egyrészt még jobban hangsúlyozzák, hogy a nyelvet nem a nyelvész irányítja, hanem maga a nyelv, azaz a nyelvszokás, másrészt a nem hivatásos, de anyanyelvüket szerető civileket is igyekeznek meggyőzni arról, hogy egy nem kifogástalan szó, kifejezés, mondatszerkezet ócsárolásánál vagy tiltásánál többet ér egy jobbnak, szebbnek, kifejezőbbnek az ajánlása, népszerűsítése.
Milyen feladatokat jelent önnek a szerkesztői munka? Mit jelent a nyelvek világa a 21. században, kit tudnak megszólítani a lappal?
Maga az a tény, hogy élemedett korom ellenére ma is felelős szerkesztője vagyok az Édes Anyanyelvünknek, öröm és egyúttal megnyugvás számomra, mert arra a következtetésre juthatok belőle, hogy munkám még nem fölösleges, és nem értéktelen. Néhány éve már megpróbáltam fölállni a felelős szerkesztői székből, de szerkesztő kollégáim egységesen leszavaztak. Mit tehettem mást? Engedtem nekik. Természetesen nem csupán felelős szerkesztőként veszem ki részemet a munkából, hanem szerzőként is.
A lap munkatársai mindnyájan tudják, hogy napjaink világnyelvének, az angolnak a minél magasabb szintű elsajátítása az egyik legfontosabb feladat, de azt is tudják, hogy éppen azért, mert tagjai vagyunk az Európai Uniónak, még az eddiginél is jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk nyelvünk múltjára, hagyományaira, illetve ennek ápolására és megismertetésére is. Lapunkkal erre törekszünk, olvasóink ezt látják, érzékelik és értékelik is.
Személye és munkája igazán népszerű az ‘Álljunk meg egy szóra’ című tévés műsor kapcsán lett. A műsor sikere, a média ereje mit jelentett a pályafutásában? Említene olyan hozadékokat, amelyek lehet, hogy nem lettek volna, ha nincs a műsor?
Mint magyar nyelvész (eleinte nyelvtörténész, majd egyre inkább a nyelvi változások kutatója) már 1960-tól kezdve gyakran felbukkantam a rádió és a tévé műsoraiban. Mégis magam is úgy érzem, hogy a Mária által említett, a Vágó Istvánnal közösen vezetett heti műsor hozta meg számomra a népszerűséget, a közkedveltséget.
Hogy mit jelentett, mit hozott nekem a sikeresség? Tudományos pályafutásomban semmit, sőt egy kicsit még meg is nehezítette a tudományos életben való helytállást, de az a szeretet és nagyrabecsülés, amelyben az emberek egész életemben részesítettek, valamint néhány igazi nagy elismerés, amelyet alulról jövő kezdeményezés nyomán kaptam (Magyar Örökség díj, Prima Primissima díj), minden valószínűség szerint legalábbis részben a médiabeli ismertségemnek köszönhető.
Minden korosztály megtanul egyfajta helyesírást és nyelvhasználatot. A helyesírás szabályai időről időre változnak, amelyeket legalább részben illik elsajátítani, ha nem akarunk cikivé válni. Mi az oka, hogy időnként változnak a helyesírás szabályai? Milyen igények, szükségszerűségek generálják?
Minden szabályozás csak akkor jó, ha időtálló, azaz nem kell gyakran megváltoztatni. Ez a helyesírási szabályzatra is vonatkozik. Viszont Hérakleitosz óta azt is tudjuk, hogy „Pantha rei”, azaz minden folyik, minden mozog, s így az emberi nyelv, a beszéd és az írás sem változatlan, ebből következőleg a helyesírási szabályzat sem lehet megváltoztathatatlan. Az nagyon fontos, hogy ne változzék gyakran a szabályzat. Legalább egy emberöltőnyi ideig változtatás nélkül ki kell szolgálnia a használóit, majd egyszerre végrehajtani benne mindazokat a változtatásokat, amelyek már összegyűltek és nélkülözhetetlenek.
A jelenleg használatos, 12. kiadású szabályzatra is érvényes ez a megállapítás és a szabályzat meg is felel ennek. Igazán lényeges, alapvető változtatás nincs is benne, csak több különféle, kisebb módosítás, amelyek azonban együttesen szükségessé tettek egy új kiadást a több mint három évtizeddel korábban megjelent elődje után. A módosítások között van a nyilvánvaló hibák kijavítása, egyszerű szövegpontosítás, egy-egy rész didaktikai szempontú átszerkesztése, de található ezeknél jelentősebb, meghatározóbb is.
Van olyan szabályzati pont, amely a megfelelő korábbinak bizonyos fokig enyhített formája. Pl. a h végű főneveknek az ingadozó kiejtésű –val, -vel és –vá, -vé ragos alakját az új szabályzat szerint dühvel és dühhel, méhvel és méhhel formában egyaránt írhatjuk, míg az előző kiadásban, noha már akkoriban is felbukkant a düvel mellett a dühhel kiejtési forma, ezt olvashatjuk: „Azokban a névszókban, amelyeknek végső –h-ját nem ejtjük ki (és itt utal a céh, cseh, düh, juh, méh, pléh, rüh szavakra), a val, -vel és a vá, -vé rag v-jének hasonulása nem következhet be: méhvel, pléhvé, juhvá; stb.” Tehát a 11. kiadás készítői még nem vették figyelembe a düvel > dühhel-féle lassú kiejtésbeli változást, de az új kiadás szerzői már igen, ezzel egyúttal azt is jelezve, hogy a nyelvszokás még a helyesírási szabályzatnál is nagyobb úr.
Végül még egy példát mutatok be, olyat, amely kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy bizonyos szókapcsolatokat pusztán a korábbi szabályzat pontjaira támaszkodva már nem is lehetett helyesen leírni. „Két kötőjelet használunk azokban a többszörös összetételekben, amelyeknek előtagja is kötőjellel kapcsolt összetétel (tulajdonnévi vagy betűszós előtag, illetőleg három mássalhangzó találkozása miatt), például C-vitamin-adagolás, Kossuth-nóta-éneklés, Nobel-díj-átadás, sakk-készlet-gyűjtemény, tarokk-kártya-játékos, tb-járulék-csökkentés.” Noha nem is ritkán akadunk olyan szóra, amelybe érezhetőleg két kötőjel kívánkozik, az eddigi szabályzatok erről nem tettek említést.
Megtanuljuk ön szerint a helyesírás szabályainak változásait? Mi a véleménye, a műveltség mércéje lehet a helyesírási készség akkor, amikor az interneten blogolók és önjelölt újságírók ezrei írnak mindenféle kontroll nélkül?
Nem tudom, hányan és kik ismerik legalább nagy vonalakban a jelenlegi helyesírási szabályzatot, s hányan forgatják, amikor úgy érzik, valamiben szükségük van rá.
De azt bátran kimondhatom, hogy a műveltség kritériumai közé az én műveltségi mércém szerint a helyesírási kérdésekben való tájékozottság is beletartozik.
Ez nem azt jelenti, hogy akit művelt embernek ítélek, annak úgy kell ismernie a szabályzatot, mint ahogy Stendhal Vörös és fekete című regényében a paraszti származású, feltörekvő Julien Sorel az Újszövetséget, azaz betéve, minden sorát ismerve. De igenis, ismernie kell az alapszabályokat és éppen a legújabb szabályzat új szabályait.
Más kérdés, hogy az általános műveltségen kívül van szakmai műveltség is. Például a földrajzi nevek írásszabályainak ismeretét nem a sebészorvostól vagy a jelmeztervezőtől kell elvárni, hanem a geográfustól, ellenben a sebésznek igenis ismernie kell az orvosi nyelv helyesírási szabályainak az ő szakterületére vonatkozó részét. Azt pedig, hogy az interneten bárki mindenféle nyelvi kontroll nélkül megnyilvánul, mint a szakma művelője, elszomorítónak tartom.
Mit javasol, hogyan lehet rapid módon elsajátítani a helyesírás szabályainak változásait annak, aki nem csupán a jól-rosszul megírt helyesírás-ellenőrző programokra támaszkodna?
Örülök a kérdésnek, mert lehet, hogy válaszommal többeknek is kellemes meglepetést szerzek. Azt valóban nemigen lehet elvárni senkitől, még a legérdekeltebbektől sem, hogy a szótárral együtt több mint 600 oldal terjedelmű kiadványt végigolvassák. De ennek az új kiadásnak szerintem nagyszerű újítása, hogy készítői a kötet végén, összesen 14 oldalon a szabályzati rész változásait is felsorolják, valamint a szótárban szereplő megváltozott helyesírású szavak jegyzékét is megadják, mégpedig -a minél jobb áttekinthetőség végett- egymás mellé téve a korábbi szabályzatban szereplő és az új, megváltozott szót, szóalakot.
Ennek a néhány oldalnak a legfigyelmesebb elolvasása sem kíván többet pár óránál, ennyit pedig bőven megér az, hogy a szótár használói egy ilyen előkészület után „képben lesznek” és jól el tudnak igazodni a szabályzatban.
Műveli és tanítja a nyelv helyes használatát. Érez késztetést, hogy javítsa a környezete nyelvhasználatát, helyesírását? Ön például hol billen át, hogy mikor kell-érdemes szólni, vagy nem szokott beavatkozni?
Magamtól sohasem teszek bíráló megjegyzést senkinek a beszédére, valamely mondatára vagy szóhasználatára. Milyen jogon tenném ezt? Ellenben, ha valaki hozzám fordul és ő maga kér tanácsot valamilyen nyelvhasználati kérdésben, készséggel válaszolok. Az azonban ma is előfordul, hogy ha olvasás, rádióhallgatás, tévézés közben egy olyan szóra, szóalakra, nyelvi fordulatra figyelek föl, amelyet munkámhoz valamilyen szempontból felhasználhatok, azt följegyzem, félreteszem és később nemegyszer hasznosítom is.
Visszatérve a mindennapjaihoz, hogyan telt el a koronavírus akut időszaka? Hozott és milyen változást az életében? Milyen szabályok mentén rendezte be a napjait?
Nem kellett sokat változtatnom, mivel feleségem halála óta egyedül élek. Az ebédet már második éve egy házhoz szállításra szakosodott céggel hozatom. A gyermekeim rég kirepültek a fészekből, és ők is családot alapítottak. Azt azonban elfogadtatták velem, hogy a járvány idején felhagyok azzal a szokásommal, hogy mindennap bevásárolok magamnak. Azóta ők látnak el engem olyan módon, hogy minden héten elküldöm nekik a bevásárolni való élelmiszerek és egyebek listáját és a családom egyik tagja másnap már hozza is a kért dolgokat.
Egyébként tizenkét unokám és tavaly óta már két dédunokám is van, két gyönyörű kislány.
Egyiküket már tavaly a karomban tarthattam és ha a koronavírus-járvány visszahúzódik, akkor az évek óta megszokott, rendszeres augusztus végi közös családi nyaralásunkon őket is magamhoz szoríthatom.
