Fogalmam sincs milyen az a karantén. Hetedik hete minden egyes nap dolgozunk a Roséban azért, hogy ne kelljen bezárni.
Több-kevesebb sikerrel ezt eddig sikerült is megvalósítani, hisz ma is eltelt egy nap és ma is volt, aki rendelt kaját.
Mondjuk a tulajok nem is tudom, hogy mit mondanának a több-kevesebb sikerre, hisz ők azok, akik látják a számokat is. Tök mindegy, hogy milyen finom a rántott húsos coleslaw salis szendvics, vagy akár a heti háromfogásos menü. A mértékegység mégis csak a matek. Mennyi a lé? Nemrégiben arról beszélgettünk a rádióműsorunkban Indivel, hogy a pénz az úr.
Nagyon érdekes az, ahogy ezekben az erősen nélkülöző időkben, hogy kezdtem el viszonyulni a pénzhez. A zseton sosem volt a cél. Mindig is egy undorító eszköz volt ahhoz, hogy boldoguljak, de ettől függetlenül mindig is hajtottam, hogy legyen. Ma azonban annyira eltolódtak a prioritások, hogy elmondani sem tudom. Az utóbbi pár hétben arra jöttem rá, hogy klasszisokkal kevesebb pénzre van szükségem, mint amikor még „normálisan” éltünk.
Mondjuk az is megérne egy misét, hogy mi a normális
Nem tudom, hogy van van-e nálam nagyobb élőzene-függő, de iszonyatosan hiányoznak a koncertek. Na ja, de közben meg vannak olyan országok, ahol egészen más képe van a kijárási korlátozásoknak. Olyan helyei a világnak, ahol a pandémia előtt sem nagyon volt munka, nemhogy most. Nekik biztos sokkal szarabb, hogy rendőrök verik el a kis seggüket egy husánggal, ha ki mernek lépni a 10-15 fős szobából, ahol élnek.
Szóval rá kellett jönnöm, hogy mindig is van szarabb szitu
Főleg így Európából nézve, úgyhogy sokkal, de sokkal kevesebbet költök, mint a kis koronás féreg megjelenése előtt. Annyira fura, hogy semmi nem hiányzik. Rengeteget biciklizem, hisz nagyrészt azzal is járok munkába. Sokkal jobban esik itthon lenni, mint korábban. Egy dolog nem változott csak. Talán még jobb lett. A kislányommal együtt töltött rövidke kis idő, amit mindketten maximálisan kihasználunk. Kis idő, mert szerencsére csak én élek „rendes” lakásban, ami ugye most nem annyira ideális, így a deal az lett az édesanyjával, hogy biztonságosabb, ha kertes házi övezetben tölt több időt most Katja. Olyan, mintha távkapcsolatban élnék. Ráadásul, amikor együtt vagyunk, tök mindegy mit csinálunk, minden jó. Nincs unatkozás, nincs vita, csak vagyunk. Még akkor is, ha csak csendben rajzolunk, vagy biciklizünk egyet a környéken.
Ez a helyzet valahogy még jobban lenyugtatott, pedig egyáltalán nem racionális reakció egy láthatatlan világégésben, mikor rengetegen egzisztenciális katasztrófa előtt állnak.
Emlékeztek a Bob és Bobek című franc se tudja milyen, talán csehszlovák rajzfilmre? Úgy kezdődött, hogy felkelt a két nyúl-Bob és Bobek- és elkezdtek dumálni egymással.
– Munkára fel! -mondta Bob vagy Bobek
– De miért? – kérdezte Bob vagy Bobek
– Mert a munka nemesít! – mondta Bob vagy Bobek.
És mennyire rohadtul igazuk volt. Ha nem lenne mit csinálnom, bizonyára beleroppantam volna ebbe a helyzetbe.
Ne menj sehova, moss kezet, maradj otthon stb. Mivel azonban van mit csinálnom, sokkal könnyebben találok értelmet annak, hogy minden nap felkeljek és ne dögöljek otthon kizabálva a hűtőt, amit előbb-utóbb úgysem lenne pénzem feltölteni. Így azonban dolgozom. Most értettem meg igazán, mennyire fontos ez. Kurvára nem lennék a Katalin hercegné helyében. Ha akarja, nem kell csinálnia az ég világon semmit. Az angol adózók eltartják, ahogy az egész királyi családot. Nem a brit királyi családdal van bajom, csak ők jutottak eszembe hirtelen.
Dolgozom, mert az ad tartást
Dolgozom, mert úgy tudom így vagy úgy, de eltartani magam és példát mutatni a lányomnak. Dolgozom, mert van szerencsém dolgozni és nem akarok mindenáron szerepelni valamelyik tv műsorban. Ha szükség van rám, megteszem profin, de addig is csinálni kell valamit, mert attól nem bolondulsz meg teljesen.
Nyilván sajnos nem mindenki teheti ezt most meg, de biztos vagyok abban, hogy azok, akik most nem dolgozhatnak, úgy vannak, mint az egyszeri japán katona Iwo Jima szigetén, mikor már ötödik napja kuksolt egy föld alatti üregben és arra várt, hogy az amerikai haditengerészet befejezze végre a sziget bombázását. Közben meg egyre jobban forrt bennük a düh. Forrjon csak, mert, amikor ennek az egész mélytorkozásnak vége lesz, mindenkire szükség lesz ahhoz, hogy visszatérjen a megszokott rendbe az egyén élete és önbecsülése. A nagykutyákat leszarom magasról.
