Ültünk a Manna Fm stúdiójában a műsorunk felvételén és egy elképesztően vérre menő, de annál intelligensebb vitát hallgattunk végig. Két szakember vitáját a kórházakhoz kihelyezett inkubátorok hasznosságáról, vagy haszontalanságáról. Erről is lehetne nyitni egy topicot, de akkor tényleg agymenés lenne, mert ugrálnék össze-vissza.
Ahogy ott ültem, valamiért beugrott az, hogy mennyi szülő – ha nem az összes, akit mondjuk érdekel is a gyereke – kattog azon, hogy vajon ő most épp jó anyuka, vagy jó apuka?
Most mondjátok meg őszintén, ti nem kattogtatok ezen soha? Én is kattogtam egy csomót. Nyilván rájöttem arra, hogy a gyerekeket akkor lehet jó irányba terelni, ha mondjuk a szeretetünket nem ajándékokkal fejezzük ki számára, mert akkor szegény nyilván ahhoz szokik hozzá és egészen más lesz az értékítélete dolgokkal kapcsolatban.
Biztos, hogy van, aki ezzel kapcsolatban is más véleményen van, de ettől még én így gondolom. Pont beszélgettem a kislányommal erről a minap és annyit mondott, hogy sokkal jobban szereti, ha megölelem (vagy az édesanyja), de azért egy jó kis ajándékot nagy duzzogva elfogad, ha valamiért úgy gondoljuk, hogy kap.
Lehet megkövezni, de én nem veszek neki csak úgy ajándékot/játékot. Születésnap, névnap, Mikulás és Karácsony. Ezek alap események. Ha nagyon jó jegyeket szállít haza a suliból, akkor is. Ha jó a bizi, akkor is, de csak úgy a hétköznapokban nem.
Nem látom egyszerűen értelmét és semmi olyan funkciója nincs, ami hosszú távon ne torzítaná a személyiségét.
Nem vagyok egy Vekerdy, de ettől még erről meg vagyok győződve. Biztos van olyan szülő, aki meg gyökeresen ellenkezőleg gondolja ezt, annak meg én vagyok a hülye. Ez van.
Innentől érdekes a jó apa, jó anya fogalma. Ugyanis mi az az egzakt mértékegység, ami mentén el lehet dönteni, hogy ki a jó szülő?
Segítsetek, ha van ilyen, de én még nem hallottam, pedig sokat olvasok. Biztos mindannyian emlékeztek – akiknek van gyermekük -, hogy az első születése előtt minden szart elolvas az ember, minden szart meg is vesz egy raklap pénzért, amit aztán úgy enged el, mint a forró krumplit, amikor rájön, hogy kurvára semmi értelme nem volt megvásárolni az önműködően ringató kis pihenőágyat. Van, aki meg sem tudja vásárolni ezeket, oszt mégis megnő az a gyerek.
Szóval a második gyereknél már minden rutinnal felvértezve esik neki a család a kis jövevénynek, de egy dolog továbbra sem hagyja nyugodni az anyukákat és az apukákat.
Vajon jó anya vagyok? Vajon jó apa vagyok? Ugye jó anya vagyok? Ugye jó apa vagyok?
Repül a nehéz kő és soha sehol sem áll meg. Itt szeretnék bocsánatot kérni Arany Jánostól. Mindegy, hogy mennyire gyakorlott a fater meg a muter, ez az egy kérdés mindig ott kattog a kisagyban. Azt nem tudom miért.
Hát nem a legjobbat akarja minden szülő a saját gyerekének? Nem óvja és védi a legjobb tudása szerint mindenkitől IS? De. Akkor meg minek kattogni? Vagy ez is egó? Ez is pusztán jól esik, ha mondják?
Na ezen kattogtam egészen mostanáig, mióta végig hallgattam a korábban említett vitát a Manna Fm stúdiójában. Egyre jobban illik a Véleményvezérek című músorunk a mindennapokhoz. A téma maga vezérli a véleményeket.
Én rájöttem, hogy a legjobb apuka is vagyok meg nem is. Akkor derül ki majd, mennyire voltam jó, amikor egy önálló, független és ambíciózus entitás néz rám már nagylányként és bízom benne, hogy viszont látom majd mindazt, amit a mi kis beszélgetéseink alkalmával átdumcsiztunk.
photocredit: Kis Márkó
