Tudatosan kerüljük a téma napi szintű taglalását. Rengeteg tanács és helyzetjelentés jelenik meg mindenhol, biztosan mindenki magával viszi belőlük, amit hasznosnak tart.
Van azonban egy olyan aspektusa, ami kikívánkozik belőlem. Azok a posztok és hírek gerjesztik bennem a gondolatokat, amelyek a „hogylehetszilyenhülyehogyparázol”-tól a „vásároljfelmindentészárkózzbe„-ig terjedő skála szélsőségeit tolják.
A koronavírus megjelenésével egy olyan folyamat indult el, amelyet senki sem élt még át. A most élők – az újszülöttől az aggastyánokig- közvetlen tapasztalat nélkül estek bele a helyzetbe.
Egy világjárvány van kibontakozóban, melyről olvasmányos élményeink vannak csak. Amit nem élsz át, az nem fáj annyira, arra nem tudsz ugyanúgy reagálni, mint éles helyzetben, tudjuk jól.
Egyszerűen nem értjük, hogy történhet meg velünk. VELÜNK, a 21. század emberével, aki mindent ural, akinek mindenre van megoldása. És most az életünk egyik napról a másikra egy esetleges tényezővé, egy sérülékeny valamivé vált.
Kényelmes és túlkomfortizált világunkba bejött valami, amire nem vagyunk, mert nem lehettünk felkészülve. A koronavírus azonban lesz@rja a kényelmesen felépített világunkat, bevetette magát a komfortzónánk közepébe. Piff, telitalálat… és elkezdtünk rá reagálni. Ki-ki a maga tudása, habitusa, EQ és IQ szintjén.
És beindultak a hírek, a kommentek, az „éntudomatutit” megállíthatatlan folyamata. A hírek gyorsabban terjednek, mint a vírus maga. Hála a technikának. Hála az embereknek. Mert mindenki tájékozódni szeretne és tájékoztatási kényszert érez. Talán azzal fejezzük ki a félelmünket, a bizonytalanságunkat, hogy tapadunk a hírekre, hogy azonnal véleményt kell formálnunk, hátha a mi véleményünk is számít, hátha megváltjuk magunkat.. hátha…
Rengetegen írnak arról, hogy hagyjuk már abba a felvásárlást, és a parázást, nem lesz itt semmi gond.
Most olvastam valakitől a tutit: „Az emberiség ezt is túl fogja élni” -vonta le a végső konzekvenciát és látom magam előtt, ahogy elégedetten hátradőlt, amikor megnyomta ez ENTER-t. Most jól megaszonta…. Azt hiszem, ez volt az a mondat, ami mellett már nem tudok egy vállrándítással elmenni.
Az emberiség biztosan túléli. Kérdés az áldozatok száma. A spanyolnáthát is túlélte az emberiség, bár a több millió áldozatot ez valahogy mégsem vigasztalhatta.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de a felelős gondolkodást magunkért és másokért muszáj lenne bevetni. Ki-ki megéli a saját paráját vagy nemtörődömségét, az ő dolga, mondjuk… de mégsem.
Hiába vigyázol, ha mások nem vigyáznak sem magukra sem rád. Hiába sz@rod le, ha pont te kapod el és adod tovább. A velem biztosan nem történhet meg gondolata most nem játszik. Szerintem. A járvány lesz@rja a kényelmesen felépített világunkat, a sérthetetlenségünkbe vetett alapvető hitünket rombolja le napról-napra. A biztonságérzetünket veszi el és erre mindenki reagál. Ami most zajlik, ahhoz meg kell tanulnunk viszonyulni, azt fel kell(ene) dolgoznunk.
Bulshit és túlzott rinya helyett józan önfegyelem és kemény odafigyelés
Részemről mától kezdve rászólok azokra (tegnapelőtt még lenyeltem a mondatot), akik változatlanul a tarkómba lihegnek a sorban, már ha nem sikerül végképp kikerülnöm egy ilyen helyzetet. És igen, vettem fertőtlenítő szereket, végig törlöm a lakást, fertőtlenítem a kulcsaim, a telefonom, a laptopom. Kesztyűben mászkálok, kártyával fizetek. Elkerülöm a tömegközlekedést, gyalogolok és újabban nem megyek be oda, ahol nagy a sor, inkább máskor. Nincs halaszthatatlan intézendő. Ha lesz, akkor újra gondolom.
UPDATE: 4. hete vagyok önkéntes karanténban, ebből 3. hete ki sem mozdultam otthonról.
Nem megyek el közösségi eseményekre, élvezem a home office minden előnyét. A technikát most lehet igazán hadra fogni, online megbeszélések garmadáján vagyok túl és vannak előttem.
És igen, lehet, hogy veszek 2 kiló rizst és 2 kiló lisztet is. Ha kapok még…
