A mai írásom nem ad gyakorlatias ismérveket semmilyen biztosítás vagy egyéb üzleti lépés mellett, valamiért úgy érzem mégis helye van.
Sokszor találkozom azzal, hogy az emberek (én is) szeretnek ragaszkodni dolgokhoz vagy általuk értéknek tartott értékekhez. Van aki azt mondja, hogy a munkám én magam vagyok, és ami a munkában történik, az nélküle elképzelhetetlen – és volt már rá példa, hogy váratlan betegség vagy baleset ágynak döntötte az illetőt hosszú időre, és rájött hogy a munkája lehet hogy nehézségek árán, de folytatódott.
Van, aki azt mondja, hogy ő mindent megtesz a sikerért és nem engedi el magát akkor sem, ha már felért a csúcsra, mert a versenytársak ott lihegnek a nyakában, nem fogja átengedni, amit sok lemondás és hatalmas áldozat árán felépített – sajnos arra is volt példa, hogy szinte minden emberi kapcsolata ráment az illetőnek arra, hogy a saját építményének a rabja lett.
Van, aki él egy párkapcsolatban, ahol minden anyagi feltétel adott a gondtalan élethez. Egyetlen hiba van, hogy boldogság nincs a kapcsolatban, sőt inkább csak a megalkuvás és sok boldogtalanság van jelen, de kívülről nézve megvan mindenük – és volt már példa, hogy a boldogtalanabb fél hosszú ideig tartó lelki válsága, melyben naponta mérlegelte a „biztonság” és az új „boldog élet” közötti választást olyan helyzetbe sodorta, hogy előjött egy komoly betegség. Vagy épp tönkrement egy amúgy harmonikus kapcsolat, mert az egyik félnek a fókusza máshol járt.
Szerintem mindannyian találkoztunk a három esetből legalább eggyel. Miért veszélyes ez?
Ilyenkor felcserélődnek az értékek, az igazi értékek, és az ember önmaga elé helyez számára fontosnak tartott dolgokat. Nem a vállalkozása lesz ő érte, hanem ő lesz a vállalkozásáért. Nem a munkája szolgálja őt (és tud benne kiteljesedni), hanem épp ellenkezőleg, a munkája rabja lesz. Nem a párkapcsolata jelenti a nyugalom „szigetét” az életében, hanem napi feszültségpontok jönnek, amiket nem mer kezelni.
Nos, csütörtök hajnali 2 óra 45 perc van. Arra ébredtem, hogy ezt le kell írnom, és mivel ilyenkor úgysem tudok aludni amíg valóban ki nem írom magamból, így van időm. 🙂
A munkánk gyümölcse kifejezés jutott eszembe, és kicsit elkezdtem értelmezni.
Amikor az ember egy új dologba vágja a fejszéjét, akkor hisz benne, lelkes és hajlandó sokkal többet is beletenni hogy működjön, mint akárki más. Ez így van rendjén, szeretem én is szenvedéllyel csinálni azt, amit épp csinálok. Aztán telnek az évek, és sokszor az ember beleragad ebbe a hajtásba. Már nem okoz akkora örömöt, mint az elején (pedig ugyanúgy jó dolgot csinál), de valahol menet közben pont önmagára nem volt semmi ideje, mert a teljes fókusza azon volt amit csinál, és önmagára nem jutott. Ilyenkor jön a kiégés, elfáradás, és a kétely hogy jó e ez így?
Az esetek nagy részében ilyenkor is folytatják, mert úgy érzik, hogy valamilyen külső kényszer miatt tenni kell nap mint nap ugyanazt, hogy még több, még jobb legyen minden. Ha nem teszi, jönnek a versenytársak, jön valaki más, aki majd boldogan megteszi, stb.
Ezeknél a példáknál az emberek elvetik a magvakat, felnevelik a növényt, megvárják hogy a termés beérjen, de nem szedik le és nem élvezik.
Tehát akkor SIKER és BIZTONSÁG. Pont erről szólna a biztosítási tanácsadó munkája is. Igen ám, de fogjuk meg a jó oldalról a dolgokat. Az nem biztonság szerintem, hogy aktív éveim közepére rendelkezem egy házzal, két autóval, működő céggel, vagy egy „biztos” állással, évi 3-4-szeri utazás, a gyermek már felnőtt, és úgy érzem, hogy köznapi értelemben ami megtetszik, azt meg tudom venni, ahová el akarok menni, oda el tudok menni.
Az nem siker szerintem, hogy hosszú évek kitartó munkája során felépít az ember egy cégbirodalmat, sok milliárdos forgalommal, stabil termékekkel, szolgáltatásokkal, de amikor hazamegy akkor vagy senki nem várja, vagy valaki olyan, akit nem szeret.
Milyen érdekes, hogy az EU lakossága az elmúlt 20 évben jelentős vagyonnövekedést tudott felmutatni, és ezzel együtt majdnem hasonló arányban növekedtek a kritikus betegségben diagnosztizáltak létszáma is (valamint a válások száma is). Ha nem tanulja meg az ember élvezni a munkája gyümölcsét, akkor az élet hozhat nagyon furcsa helyzeteket.
Van egy orvosi példám is.
Nagyon sok orvos úgy dolgozik, hogy 8 órát tölt az állami intézményben, onnan megy és még 8 órát tölt a magánrendelésén. Ezzel biztosítja önmagának és családjának amit szeretne. Sajnos ezt huzamos ideig senki nem bírja, így a magyar orvosok átlagélettartama (azaz ennyi ideig él átlagosan egy orvos) 2018-ban 59,5 év volt! – ergo egy átlag magyar orvos nem éli meg a nyugdíjas kort.
SIKER – a fentiekből kiindulva számomra a siker nem mérhető matematikai mértékegységgel. Nem tartok sikeresebbnek valakit, mert több pénze van. Nyilván nem látok a „kártyái mögé” egyértelmű, hogy vagyonosabb, de nem sikeresebb, ha nem tudja élvezni azt amit felépített. Egy néhány napja történt egészségügyi eset kapcsán alaposan elgondolkodtam ezen a magam vonatkozásában, és minden tiszteletem a világ nagy vállalkozói előtt, akik nem ritkán gigantikus cégbirodalmakat hoznak létre és irányítanak, de utólag mindről kiderül, hogy beteg lett, elvált, napi 20 órát dolgozik, ha jön egy gazdasági hullámvölgy akkor a részvényesek és a hitelezők a nyakára járnak, stb.
Mit ér az egész, ha nem mondhatja el a szeretteinek? Ha nem tudja a művét megmutatni, hogy közösen élvezzék?
BIZTONSÁG – ugyanezen gondolat mentén a pillanatnyi egzisztencia nem biztonság. Ha az embernek van vállalkozása, ingatlana, tartaléka, autói, egyebei az jó dolog. De gazdasági hullámvölgyek mindig voltak, és vélhetően lesznek is. Nagyon sok nagyon gazdag ember veszített óriási összegeket az elmúlt válság során is, senki nincs ilyen szempontból biztonságban – nem ez ad biztonságot. Persze nem vonom kétségbe hogy az ember ne teremtsen kényelmes életet önmaga és családja számára, de ha csak a felhalmozásra koncentrál, és közben elhidegülnek körülötte az emberi kapcsolatai, akkor nem éri meg.
Az életnek megvan a humorérzéke, mivel mindig kínál lehetőséget, hogy változtassunk. Sajnos, ha a fókusz rossz irányban van, akkor nem élünk a lehetőséggel, mert görcsösen ragaszkodunk az eddigi „biztonságot” jelentő dolgokhoz, és élünk valaminek a rabjaként nem élvezve a hosszú évek munkájának gyümölcsét.
Jelen cikk nem általánosítás, inkább csak a közelmúlt személyes tapasztalatainak összegzése, és a saját következtetéseim! Sőt, több megírt példát megéltem a saját életemben is.
