Mai döntésed a holnapod záloga

Nem könnyű belátni a címben foglaltakat. De ettől még igaz. Olyan ez, mint amikor más életére nézel, és azt mondod: „Mindenki a saját életének a kovácsa”. Természetesen más életére nézve, ezt nagyon könnyű megállapítani. Önnön sorsunkra tekintve azonban már korántsem ennyire egyszerű, hiszen a megállapítás mögött súlyos pillanatok feszülnek. 

Döntések és választások…

Amikor döntést hozol, legyen szó magánéletről, szakmáról, üzletről, vállalkozásról, befektetésről, utazásról, vagy akár csupán egy vásárlásról, akkor ezzel a döntéssel befolyásolod az életedet. Túlzónak tűnik? Koránt sem az!

Mi múlik egy választáson?

Hányszor találkoztál már azzal a mondattal, hogy

–        „Ha nem így lett volna.”

–        „Ma másképpen döntenék…”

–        „Ha akkor éppen nem vagyok ott.”

Mondtad már, hogy

–        „Bele sem kellett volna kezdenem.”

–        „Meg kellett volna tennem.”

–        „El kellett volna indulnom.”

–        „Nem kellett volna oda mennem.”

–        „Nem lett volna szabad megvennem.”

–        „Mást kellett volna választanom.”

Nem rögtön veszed észre…

Vannak élethelyzetek, amikor érzelmi túlkompenzálásból döntünk. Van, amikor „szirén” hangja csábít el. Olyan is akad, amikor túlértékelünk, vagy éppen alul értékelünk egy eseményt. Koránt sem vagyunk mindig a realitás talaján.

Megtévesztő lehet, hogy látszólag a körülöttünk élők sem tesznek semmi különöset, mégis működik az életük, sikert aratnak. Pedig nem „terveznek”, nem meditálnak, nem „tudatosak”, nem imádkoznak, egyszerűen csak élik a mindennapjaikat. Téves következtetést vonhatunk le ebből. Mert a maguk döntéseit ők is minden percben meghozzák.

Már gyerekkorban tanítani kellene a tudatos élet-figyelmet

Ha nem válik készséggé, ha nem épül be, akkor sokkal nehezebb a tudatos figyelem megtartása. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy mekkora tétje van ennek a figyelemnek. Éli a mindennapokat, tesz-vesz, dönt és választ. A következményekkel azonban csak később szembesül.

Az idő korlátja

Van a földi életnek egy sajátossága. Az idő létezése. Úgy érzékeljük, hogy mérjük az időt. Percekben, órákban, napokban, hónapokban, években. Vannak döntések és választások, amik rövid távon mutatják meg a hatásukat. Van, ami hónapok alatt érik kézzelfogható valósággá. Olyan is van, amely évek múltán visszatekintve mutatja meg a valódi arcát.

Az időintervallum bár változó, van egy közös vonás a távolságban. A múlt idő megváltoztathatatlan. Az elmúlt perc, az elmúlt óra, az elmúlt nap történései belemerevednek az idő korlátjába. Megkapaszkodnak ott, és el nem engedik soha többé. Élet-történelemmé válnak annak minden hatásával és következményével. Kegyetlen szigorral behajtva a következményt, legyen az pozitív, vagy negatív eredmény.

Nem mindig döntünk reálisan

Amikor mentálisan elfáradunk, akkor nem feltétlenül döntünk reálisan. Láthatunk egy élethelyzetet túl rózsaszín szemüvegen át, vagy láthatjuk a világot túl sötéten is. A lélek idealista, az ego pedig korántsem mindig reális.

Döntéseinket befolyásolhatja a túlhajtottság, a kiégés, vagy éppen a ki nem használtság, a kreatív én megéléseinek elmaradása, a sikerélmények hiánya. Különösen, ha ez az állapot tartóssá válik. Legyen bármely ok a háttérben, túl, vagy alul értékeljük magunkat.

Azonban ha a helyén kezeljük is jelen állapotunkat, amennyiben nem tudjuk jól képviselni kvalitásainkat, nem tudjuk a külvilágban „érvényesíteni” a tudásunkat, akkor bizony könnyen gellert kap az élet azáltal, hogy döntéseink és választásaink fals alapokra épülnek.

Ne maradj egyedül…

Merész kijelentés, könnyű ezt mondani. De mi van, ha nincs kivel megosztani a problémát, a dilemmát, a döntéshelyzetet? A családtag, ha van, gyakran elfogult, érzelmileg kötött, ami befolyásolja a véleményét, és nem feltétlenül látja reálisan a helyzetet.

Idegennel megosztani a problémát kockázatosnak érzékelhető. Szakemberrel megosztani a kérdést, nem csak anyagilag lehet megterhelő, hanem érzelmi és mentális kérdéssé is válhat. Mégis, a legfontosabb, hogy ne zárkózzunk be, ne zárjuk ki a külvilágot.

Miért kockázatos a magány?

–        Nem feltétlenül látjuk önnön helyzetünket reálisan.

–        Nem mindig tudunk saját magunkon segíteni.

–        A külső rálátás olyan szempontokat adhat, amiket mi magunk nem fedeznénk fel (fától az erdőt effektus)

–        Ha felismerjük is a probléma gyökerét, nem feltétlenül van „hatalmunkban” változtatni a tényálláson.

–        Nem csak a harag rossz tanácsadó. A magányos ember is hoz rémes döntéseket.

–        Egyedül könnyebb összeomlani, és teljesen feladni az életet. Van olyan stádiuma egy döntési mechanizmusnak, amikor nincs visszaút. Akkor sem, ha közben már meggondolnánk magunkat. Ha felmész a tizedikre, dönthetsz úgy, hogy elrugaszkodsz a párkányról, vagy mégis visszaszállsz a liftbe. Választani csak addig tudsz, amíg el nem lépsz, és zuhanni nem kezdesz. Utána már az ima sem segít vissza az épület tetejére.

Meg nem történtté tenni dolgokat lehetetlen

A legtöbb esetben csak a megvalósuló körülményt ismerjük, amikor körbenézünk magunk körül. Aztán levonjuk a következtetést, hogy a sorsunk, vagy mások sorsa szerencsés, avagy szerencsétlen. Általában nem ismerjük a döntéseik pillanatát, kivéve, ha részesei vagyunk valamilyen formában.

Szerencsésen, vagy szerencsétlenül

Nem mindenki szereti a szót, de ez mégis lehet sorskérdés. Azonban a döntés felelőssége senki másé nem lehet, mint aki meghozza azt.

Természetesen vannak körülmények, befolyásoló tényezők, indíttatások, eredendő, bennünk lévő hajlamok, talán még genetika is. Azonban mindez csupán tényező.

Amit gondolsz, amit teszel, vagy éppen nem teszel, amit választasz, és amit döntesz, az bizony csak a tiéd. A sorskérdése mindenkinek az, hogy az adott pillanatban, az adott élethelyzetben ő maga mit választ, mit dönt?