Összeraktunk egy szuper önéletrajzot, behívnak minket az állásinterjúra, ahol gyorsan megtaláljuk az összhangot a HR-essel is. De egyetlen aprónak tűnő hibával elvághatjuk magunkat. Bemutatunk három „gyanús jelet”, amire figyel az interjúztató.

Ha olyan a karrierünk, mint egy egyszereplős regény

Egy állásinterjún általában olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek rólunk vagy a munkánkról szólnak. Eddig tiszta sor, és nyilvánvaló, hogy beszélnünk kell tudni magunkról, a megszerzett tapasztalatinkról. De ha úgy adjuk elő a karriermúltunkat, mintha abban senki másnak nem osztottak volna lapot, az nem jó taktika.

Említsünk meg a munkatársakat, akiktől sokat tanultunk, vagy akik nagy segítségünkre voltak egy-egy nagyszabású projekt megvalósításában. Arról is beszélhetünk, ha volt olyan ügyfelünk, akivel kifejezetten jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Miért fontos mindez? Azért, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen abba a típusba sorolhatnak minket, aki a „csapatát” csak arra használja, hogy a kudarcok esetén legyen kire mutogatni, de a sikereket a személyes eredményének tartja.

Úgy teszünk, mintha egyáltalán nem lennének gyenge pontjaink

Tény, hogy az állásinterjú célja az, hogy eladjuk magunkat a munkáltatónak. A reklámokban is csak csupa jót mondanak a termékekről, nem igaz? Csakhogy a reklámokat éppen ezért nem vesszük komolyan, mert tudjuk, hogy miről szólnak. Egy állásinterjún viszont az a jó, ha komolyan vesznek minket, ennek érdekében pedig a hitelességre kell törekednünk. Mindenki tudja, hogy nincsen tökéletes munkavállaló, aki mindenhez ért – még Supermannek is volt gyenge pontja, a kriptonit.

A velünk szemben ülő HR-es is tisztában van azzal, hogy vannak hibáink, és ezért is teszi fel azt a kérdést, hogy melyeket tartjuk a gyengeségeinknek. Tesztelni akarja a hitelességünket. Erre az egyetlen jó válasz az őszinte válasz, hiszen még ha sikerül is valahogy túlélnünk az állásinterjút, a próbaidő alatt gyorsan kiderül, ha valamiben túloztunk. Persze fontos, hogy jól kommunikáljuk a gyengeségeinket, rögtön tegyük hozzá azt is, hogy mit teszünk a javítása érdekében.

Nem úgy viselkedünk, ahogyan az egy profihoz illik

Bárkivel előfordulhat, hogy hiába ügyel a pontosságra, éppen az állásinterjú reggelén üt be a közlekedési krach. Az is megtörténhet, hogy mi vagyunk a világ legprecízebb jelentkezője, de éppen abban a pillanatban csatoltuk a kért dokumentumot, amikor elszállt az internet, és így hiányos lett a jelentkezésünk. Hibázni lehet, de az a fontos, hogy lássák rajtunk, mennyire bánt minket a helyzet, és igyekszünk jóvá tenni azt.

A nem profi viselkedés egészen mást jelent az említett példákhoz képest. Például ha még a legegyszerűbb kérdés megválaszolása során is elkáromkodjuk magunkat, vagy csapongva kezdünk beszélni. Ilyenkor csak az interjúztató jó szándékán múlik, hogy az izgalom rovására írják fel a helyzetet, vagy egyből leírnak minket, mint jelentkezőt. Ha azt látják, hogy stresszes helyzetben megingunk, feltételezhetik, hogy a hétköznapok feszültségei is hasonló reakciót váltanak ki belőlünk.