A legtöbben úgy vélik, önmagukon kívül kell megtalálni az élet értelmét. Ha van munka, társ, lakás, élnek a szülők, rendben van a gyerek és nincs túl nagy baj, esetleg félre lehet tenni a fizetésből egy kicsit a biztonságra, mert mindig jöhet valami, akkor elvileg jól élünk.
Ezt nevezhetjük értelmes életnek?
Van dolog, van körülmény, van hozzá környezet, a baj szerencsésen elkerül, a gyerek is hasonlóképpen épít magának életet, akkor vélhetjük úgy, hogy megtaláltuk az élet értelmét? Vagy legalább is törekszünk rá, hogy sima utunk legyen. Ugyanakkor a legtöbb ember leginkább „sorskövető”.
Egyféle adományként szemléli, a van és a nincs összefüggéseit saját életének leképeződésében, a családi mintázat tudomásul vételével, a barátok ügyeinek szemlélésében, egy kicsit kibicként. Ölbe tett kézzel, gyakran úgy érezve, nincs saját hatalma az élet dolgai felett. Azok inkább csak úgy megtörténnek, adatik, vagy elvétetik alapon. Igazságosan, vagy igazságtalanul.
Tömeges sodródás
Ha nem működik a mindennapi élet, akkor jön a „jó tanács”: Legyél a Flowban. Kerülj az áramlásba. Te meg csak nézel magad elé, és arra gondolsz, hogy vajon ez mit jelent? Hogy kerültél ki egyáltalán? Visszanézel az elmúlt évtizedekre, számba veszed, hogy hogyan is volt, amikor iskolás voltál? Voltak-e barátaid? Mennyire fogadott magába az ottani közösség? Felnőtt korodra mi mindenen mentél keresztül? Ki is vagy Te valójában? Egyáltalán mi az életed értelme?
Nézed magad körül az emberhalmazt.
A családot, barátokat, ismerősöket, a társadalom szövetét, amiben Te magad is egy szál vagy. Ilyenkor megállsz egy pillanatra a napi hajtásban és felteszed magadnak a kérdést: Mi végre a világ? Mi értelme van ennek az egésznek? Felkelsz, tanulsz, vagy dolgozol, egyedül élsz vagy családban, fenntartod a tested étellel, itallal, oxigénnel. A nap 24 órájából legalább 16-17 órát „funkcióban” töltesz.
Te vagy az ovis, a diák az iskolában, a hallgató az egyetemen, a munkavállaló a munkahelyen, vagy a cégvezető a vállalkozásban. Te vagy a gyerek a családban, a testvér, akire mindig számítanak, a társ, akinek dolga, hogy boldoggá tegye a párját, a szülő, aki gondoskodik a gyerekéről. Aztán eltelik néhány évtized és Te felteszed magadnak a kérdést. Ki vagyok én valójában? Mi az értelme ennek az egésznek?
Mi az értelme ennek az egésznek?
Sokat kellene ezen a kérdésen gondolkodni. Rá kell jönni arra, hogy miért is teremtetett számunkra ez a világ? Arra gyorsabban rájönnek az emberek, hogy mit nem szeretnének. A nagy vágyaikat is meg tudják fogalmazni, bár az oda elvezető út néha ködbe vész. De az értelmét nagyon kevesen kutatják. Azok még ennél is kevesebben vannak, akik elkezdik megfejteni, megérteni, miért érdemes élni? Lassan, nagyon lassan jönnek meg a válaszok. Évek hosszú sora telhet el eközben.
Az életidő homokóráján napról, napra peregnek homokszemek. Van, aki egy életet leél anélkül, hogy a kérdést megfogalmazná. Van, aki néha megkérdi önmagát, de a válaszra már nincs ideje. És vannak néhányan, akik valóban megkeresik a választ. Azonban a válasz sosem fog kívülről megérkezni!
Mi végre a világ és benne az ember?
Az ember furcsa szerzet. Egy érdekes hibrid. A tudata és az öntudata erősen megkülönbözteti a többi fajtól a földön. Tud magáról, felismeri önmagát és képes azonosítani is azt, akit ön-magaként észlel. Azonban mindezt csupán egy kontextusba helyezve képes megtenni. Mert önmagáról eleinte csupán azt tudja, amit mások állítanak róla.
Ez pedig egy életre meghatározhatja, mivel azonosul. Először azt tanulja meg, hogy kinek a gyereke. Megmondják neki, kihez kell kötődnie. Bemutatják őt a rokonoknak, akik szintén elkezdik számára megmondani, hogy ő maga ki a többiekhez képest. Aztán a fejlődése érdekében (és családszervezési okokból) intézményi környezetbe kerül, ahol újabb viszonyítási kontextussal ismerkedik meg. Elkezdi megtanulni, hogy ki ő a többiekhez képest.
Az óvodában ő a jó gyerek, vagy a rakoncátlan. A tiszta, vagy a piszkos kezű, aki nem szeret mosakodni. Ő a Pistike, vagy a Julcsika, aki ilyen, vagy olyan a többiekhez képest. Megtanulja, hogy ő nem feltétlenül csak a mama kedvence, a család drága kis Benőkéje, a nagyi szemefénye.
Sokkal inkább egy kisgyerek a többi közül, akinek feladatokat kell megcsinálni. Játszani, ha játékidő van. Aludni, amikor csendes pihenő idejét tartják. Akkor is, ha nem álmos. Meg kell enni a spenótot, mert a jó gyerek kérdés nélkül megeszi, amit elé raknak. Akkor is, ha otthon soha, senki nem eszi meg a spenótot, tehát anya nem is főz ilyent.
Meg kell tanulnia viszonyulni a társaihoz és a felnőttekhez. Bár értelemmel még fel sem fogja, mi történik, csak azt érzi, hogy anya reggel otthagyja az idegenek között, bárhogy sivít, hogy nem akar maradni. Mert anya mindig azt mondja, hogy dolgozni kell menni. Anya nem érti, hogy az óvó néni nem engedi ki pisilni csendes pihenőkor, pedig neki muszáj.
A Pistike mindig elveszi a játékát, mert ő az erősebb. Neki kell mindig másokhoz alkalmazkodni, pedig ő egészen mást szeretne csinálni. Nem akar „parancsra” játszani. Utálja, hogy a kis Béla mindig megcsipkedi, ha nem látják. Néha akkor is, ha látják.
De a felnőttek Bélának mindig megbocsájtanak, neki meg csak azt mondják, „Nem baj, katonadolog. Ne légy már olyan nyápic!”. A felnőttek nem tudják, hogy anya mindig azt tanítja, hogy ne bánts másokat. Állj inkább félre. Mert anya tudja, hogy a baj sosem jön jókor. Anya tudja, hogy a verekedés nem segít. Anya mindig azt mondja, ha bántanak, szólj az óvó néninek. Ő persze szól, mert úgy tudja, anyának mindig igaza van. De az óvó néni sosem veszi komolyan. Csak annyit mond: „Katonadolog, ne légy olyan kis nyápic. Állj ki magadért!”. Anya azt sem tudja, hogy az óvó néni néha türelmetlenül csak annyit mond: „Akkor csípd vissza”. És akkor elkezdődik a baj!
Ki vagyok én valójában?
Akkor a gyermek elkezd gondolkodni! Ki vagyok én valójában és mit szabad nekem tennem? Ha nekimegyek Bélának a csípésért, akkor rossz gyerekké válok és megbüntetnek. Ha azt teszem, amit anya mond, akkor nyápicnak mondanak a felnőttek, árulkodó Júdásnak csúfolnak a gyerekek. Ha nem csinálok semmit, csak arrébb megyek, akkor Béla egyre többször jön utánam és újra bánt, mert azt látja, hogy félek tőle. Ez pedig egyre erősebbé teszi őt.
Már nem elég nagy az óvoda kertje, hogy legyen hova elbújni Béla elől. Aztán eljön a nap, amikor a gyerek egyre kétségbeesettebben visít reggel. Hasfájásra panaszkodik, esetleg gyakran felszökik a láza. Mert akkor nem kell óvodába menni. Akkor anya otthon marad vele, vagy ha muszáj dolgozni menni, akkor elviszi a nagyihoz. A gyerek megtanul kimenekülni abból az élethelyzetből, ahol nincs a számára megoldás. Mert a felnőttek, az óvó néni nem állnak mellé, a gyerekek csúfolják, vagy kinevetik, nem kerül játszótárs, mert Béla közli a többiekkel, hogy ő áruló, mert mindig megmondja az óvó néninek, ha történik valami. A gyerek pedig összezavarodva, kirekesztődik a közösségből. Pedig ő csak azt tette, amit anya mondott. Anyának pedig mindig igaza van.
Ha kilógsz a sorból
Ha a szülő a gyereknek azt tanítja, hogy ”Állj ki magadért! Ne hagyd magad, üss vissza, vagy csípj vissza!”, akkor a gyereke ezt a mintát követi. Mert a szülőnek a gyerek szerint (legalább is egy korig) mindig igaza van. Az így nevelt gyerek pedig szintúgy nem érti, miért kap büntetést, ha ő maga igazságot oszt és a bántalmazóval ugyan azt csinálja.
Mert ezekben az esetekben a felnőttek nem, vagy csak részlegesen törődnek avval, hogy kinek volt igaza, ki kezdte, ki folytatta, jogos önvédelem történt-e? A felnőttek, a nevelők (gyakran a szülők és családtagok is), egyszerűen csak békét akarnak. Nyugalmat. Csupa jó gyereket, akikkel nincs semmi gond. Mert annyira el vannak foglalva a saját felnőtt életükkel, az érzéseikkel, a gondjaikkal, a kötelességeikkel, hogy teljesen belefáradnak az Élet dolgaiba.
A gyerek problémája nem fér bele a napi mókuskerékbe. Ezért nagyon hálásak, ha a gyerek problémamentes. Szorgalmas, jó, szófogadó, eljátszik magában, nincs vele gond az oviban, vagy az iskolában. Lehetőleg egyedül ír leckét, mindig ötösöket hoz, a tanító néni is dicséri. Hétvégén hagyja pihenni a szülőt, aki maga is elfárad az élet zajában. Egyszóval nevelő és család is minta gyereket akar magának.
Egyedül kell megfejteni az Élet értelmét
Nincs mese, mindenkinek egyedül kell megfejtenie, mi az élet értelme. Az ember egy különös hibrid teremtmény. Ösztönök, indulatok érzelmek vezérelte egyed, akinek meg kell tanulnia beilleszkedni egy szövetbe. Meg kell tanulni egyetlen szálnak lenni, egy végtelenül nagy ember-kapcsolat szövedékben.
Meg kell találnia a maga helyét, a maga örömeit úgy, hogy közben evvel nem zavarja meg mások köreit. Sőt, inkább boldoggá és gondtalanná tesz másokat a jelenlétével. Mindeközben ő maga azonosítva saját vágyait, megvalósítja önmagát. Vicces így egyben látni ezt a feladatot. Mert szinte lehetetlen! Önmagaddá válni, miközben egy percig sem vagy önmagad.
Folyton szerepekbe helyezkedsz, mérlegelsz, igazodsz, alkalmazkodsz, hátrább húzódsz, hogy teret engedj, előre lépsz, elvéve a másik teréből, esetleg csorbítva az ő érdekeit. Lemondasz vágyakról, mert másnak rád van szüksége, vagy éppen a saját vágyaidat valósítod meg, a saját szükségleteidet elégíted ki érzelmileg és fizikailag is, evvel gyakran megsértve mások érdekeit, elvágva mások vágyainak útját.
Az élet értelme
Az életed értelme, hogy megtaláld, hogyan válj önmagaddá úgy, hogy ezt a többiek is szerethetőnek találják. Eközben ne válj áldozattá, sem másokat eltipróvá. Az élet értelme, hogy megértsd, a hangyabolyban mindenkinek megvan a maga helye és a maga dolga. Ha azt felvállalja, akkor csapattag. Akkor megkap mindent, amit a hangyaboly tagjai meg tudnak szerezni. Az igazi feladat azonban itt következik. A hangya nem tudja, hogy ő hangya. Csak teszi a hangyasága szerinti dolgát, egyfajta bekódolt rendben. Nem gondolkodik a hangyasága értelmén. Létrejön, dolgozik, elmúlik. Ennyi az ő létezése, a tápláléklánc szimbiózisában. Azonban okkal létezik a hangyaságában, csak nem kérdőjelezi meg azt.
Neked a hangyával ellentétben öntudatod van! Azonosítási képességed. Vágyaid, a szükségleteken túl. A benső éned kivetítette képek, amik tudattalanul hajtóerőként működnek. Ha tudatosítod, akkor céllá fogalmazhatod őket. A munkát nem fogod megúszni. Azt neked kell megcsinálni, hogy a benső képek, a célok megvalósulhassanak.
A te életed értelme úgy elérni a saját akaratod, hogy eközben ne bánts másokat. Sőt, magad mellé állítsd őket. Eközben meg kell értened, hogy nem vagy egyedül. Ennek minden pozitív és kevéssé kellemes aspektusával együtt. Érezned kell, hogy egy nagyszerű fogaskerék vagy egy csodás gépezetben, amit úgy ismerünk, élet.
Te magad lehetsz egy erőforrás, ami tovább lendíti az élet kerekét. Ugyan annyi erővel tehetsz jót, mint rosszat. Építhetsz, vagy rombolhatsz. Boldoggá tehetsz, vagy megkeseríthetsz. Felfedezheted az univerzum rejtett mozgatórugóit, vagy elsuhanhatsz mellettük érdektelenül. Az élet iránti kíváncsiságodat kielégítve szemlélheted az összetett rendszert, ami szimbiotikus működése révén, az együttes erőt preferálja.
De tudnod kell valamit ahhoz, hogy mindennek értelmét lásd
Te magad vagy a spiritusz! Ha a benső énedre figyelést kihagyod a játékból, akkor gyorsan és gyakran tévedsz vakvágányra. Valóban ki kell állnod magadért. Úgy, hogy közben nem ártasz másnak. Mert az élet már csak ilyen. Az élet a nem bántás tudományára épül. Minél inkább felismered, hogy a saját, nem megalkuvó, de szimpatikusan életet építő éned lehet csak nyertes, annál inkább áll melléd az élet.
Amikor a feladatokon túllátva, áldozatmentesen, önmagaddá válva leszel egy értékes fogaskerék az élet számára, akkor már van esélyed. Akár te magad továbbadod az élet fonalát gyermeked által, akár úgy, hogy segíted azok életét, akik vállalják ezt a feladatot, de te más utat választasz magadnak. Miközben tudatosan, önmagadat azonosítva, egyediségedet becsülve és a legjobb énedet előtérbe helyezve válsz élet-kinccsé ezen a bolygón.
A smaragd ékszeren, az univerzum éjsötét palástján. Felfedezve önnön értékességedet, miszerint a világ nélküled sokkal szegényebb lenne.
