A Remény hal meg utoljára…
Aki túl tudja élni a Reményt, az ezek szerint halhatatlan. Talán ez az öröklét titka. A Szent Grál, amit oly sokan, oly sok helyen kerestek már. De úgy tűnik még nem találták meg. Ezért egyenlőre halandók maradtunk mindahányan.
Mi van a remény után?
Üresség. Fájdalom. Kétségbeesett tehetetlenség. Talán düh és önvád. Mert visszavonhatatlan. Mert nem lehet azt mondani, hogy „Bocs, tévedtem! Nem így kellett volna csinálni. Ezt sem… meg ezt sem… meg ezt is másképpen.” De már nem lehet másképpen dönteni, másképpen tenni. Megmásíthatatlan minden mondat. Vége. Lezárult.
Mi van a vége után?
Ügyintézés. Sok-sok hercehurca. Papírtologatás, aztán mehetünk a kasszához. Ha volt biztosítás, kicsit könnyebb lehet anyagilag. Ha nem volt, akkor nehezebb a vége utáni szakasz is, ha nincs egy biztosan felhasználható keret.
De mi van eközben a fejekben?
Kavargó gondolatok. Visszásság. A Létezés és nem létezés közti állapot felfogásának keserű kenyere. Mert tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy Életet-Építeni szép mulatság. Sok bajjal, de sok jóval is járhat az alkotás öröme. Az Élet-Alkotás öröméért „megszenvedett” építések garmadája közt, felcsillanó gyémántként ragyogva a Bolygó Tudatmezejében.
Ó, ez olyan misztikus…
Pedig dehogy! A szavakat ismerjük. Tudat, kollektív tudat, köz-tudat. Mert, hogy köztudott, hogy a köz, tudott….valamit. Az Életről. Igen, így nagybetűsen. Mindenki által „összegondolt” életek garmadájában élünk. Egy nagyszabású, és kollektív jövés-menés ez a bolygó. És milyen boldogság amikor landolunk, és milyen fájdalom, amikor valaki a „menésben van”.
Mert mi marad nekünk?
Emlék. Sok-sok emlék. Jó és kevéssé barátságos emlékek összessége aszerint, hogy az éppen menő Élet-Építő mit is épített ittléte alatt. De marad sok más is. És nagyon, de nagyon nehéz azt a sok mást, a fizikai síkon itt maradó sok mást elrendezni. Ruhák, tárgyak. Értékes és értéktelennek tűnő holmik. Néha kacatok. És nem elég, hogy fáj az Élet-Építő távozása. Nem elég az a sok teendő, ami hozzátartozik a lezáráshoz, legalább is, ami a testi léthez kapcsolódik. Ott az a sok év alatt összegyűlt relikvia, amit ha megtartunk, az azért nehéz. Csak úgy kidobni meg, nem is lehet. Vagy mégis?
Kikukázott „életek”…
Csak néhány tárgy, egy-két emlék. Mi maradjon? Hova kerüljön a többi?
- Ruhák. Jótékonyság?
- Ékszerek. Eladni?
- Cipők. Jaj, de hát kinek kell?
- Papírok, bizonyítványok, útlevél, családi képek tucatjai. Csak úgy a kukába?
Ezer kérdés, jó válasz alig…
Az Űr-Lexusok halhatatlanok
Mert valami velünk marad. Belőlük, tőlük, általuk. Nem csak a közös genetika. Nem csak a családi ereklyék. Az, ami igazán velünk marad, az az erejük.
- A hit, amivel küzdöttek.
- Az akarat, amivel talpon maradtak, ameddig csak lehetett.
- A tettvágy, hogy felépítsék az Életüket.
- Az öröm, amivel gyerekesen örülni tudtak minden inciri-finciri eredménynek.
- A szeretet, amivel letörölték a könnyeinket.
- A béke, ami olyan fontos volt nekik, hogy néha még a saját igazukat is félretették ezért.
- A törődés, amivel mindig gondoskodtak valamiről.
- Az Élethez való viszonyuk, amivel túlélték még a túlélhetetlen helyzeteket is.
- A konokság, amivel előre mentek még akkor is, amikor még út sem volt.
Velünk marad mindaz, amik Ők voltak. Akkor is, ha ez nagyon nehéz teher. Akkor is, ha életükben koránt sem volt könnyű velük. Akkor is, ha fel sem ismertük, hogy valójában Űr-Lexusok voltak. Akkor is velünk marad. A gondolatunkban, az érzéseinkben, a mozdulatainkban. Mindenben, amit akarunk és mindenben, amit legszívesebben eltaszítanánk magunktól, mert túlságosan fáj ez az egész.
És akkor most mi lesz?
Az Élet megy tovább. A maga útján. Felhasználhatjuk, vagy kidobhatjuk. Magunkévá tehetjük, vagy eltaszíthatjuk. Élhetünk a tudással, vagy elfeledkezhetünk róla. Ez már mindenkinek a maga döntése. Hogy beépíti-e egy sarokkőként, vagy inkább elviteti az első szállítóval. Széthordott életek, kikukázott életek. Eldobált fényképek, kiszanált kacatok. Ennyi marad. Látszólag…
A többi meg a Lélekben raktározódik egy életen át. De az Emberek nem szeretnek a Lélek dolgaival törődni. Ők inkább csak a Élet-dolgait kedvelik. Mármint az Élet Szebbik Oldalát.
De valljuk be! Igazuk lehet…