Eszterhai Katalinnal a szem és a lélek ragyogásáról, és az „Akaratunk gyógyerejéről”.
Annyiszor hallottuk már: a szem a lélek tükre. És ismerjük a sokat emlegetett idézetet is, amely szerint jól csak a szívével lát az ember. Ha ez utóbbi az igaz, fontos látnunk egyáltalán a való világot a saját szemünkkel? Kiderül, amikor azzal szembesül valaki, hogy elveszítheti a szeme világát. Harcolhatunk véglegesnek tűnő diagnózisok ellen a lélek erejével és a gyógyulásba vetett hittel? Fűszerek, bogyók, gombák, magok, zöldségek, gyümölcsök, sőt virágok titkait felfedezve? Erről is ír formabontó „életmesés”könyvében Eszterhai Katalin – aki megküzdött a ráboruló sötéttel.
Látni és különleges látószögből megmutatni másoknak is a világot örök és izgalmas feladat egy dokumentumfilmes számára. Eszterhai Katalin, aki televíziós riporterként indult, erre tette fel az életét. Ehhez a hivatáshoz több értelemben is szükséges az éleslátás – ő pedig természetesnek vette, hogy lát. Szemét nem tartotta fontos testrészének, ám minden megváltozott, amikor három évvel ezelőtt napról napra mindinkább elhomályosult előtte a fény, és úgy tűnt, bal szemére megvakul.
Ám vannak gyógyszerek, kezelések és műtétek – de neki a gondos orvosi segítség ellenére sem volt szerencséje. Komplikációk jelentkeztek, majd jött az újabb letaglózó diagnózis: retinaleválás.
Hogy az ideghártya visszatapadhasson, a következő négy és fél hónapot fekve töltötte, teljes mozdulatlanságra ítélve, fejét egy masszázságy arcnyílásába szorítva.
Egy aktív, sikeres, optimista, „röpdöső” embernek, ahogy Katalin önmagát bemutatja, ez maga a vég. A sors durván leállította, őt pedig leterítette a kétségbeesés és az önsajnálat, olyannyira, hogy még az az elkeseredett kérdés is felmerült benne, egyáltalán joga van-e az élethez? Hogy milyen választ adott erre? Egy könyvet, amely egyszerre gyógyulástörténet, életrajz, receptgyűjtemény és lelki kérdéseket is felvető mű.
Az Alexandra kiadásában megjelent könyv örömére Eszterhai Kati hazautazott Kanadából, ahol családjával él már több, mint negyed évszázada. Olaszul, angolul is perfekt, de ezt a könyvét a szíve nyelvén, magyarul írta meg, az igényesen szerkesztett és gazdagon illusztrált kötetet pedig férje, Lajtai György fotográfus képei díszítik.
Újságíróként egy városban éltünk, ám akkoriban sohasem futottunk össze Katival, harminc évvel pécsi évei után az Akaratunk gyógyereje című munkájának bemutatkozása kellett hozzá. Egy örökifjú hölggyel találkoztam, aki tele van pezsgéssel és élettel. Az „életakarat” valóban jellemzi, mondta el önmagáról.
„Az élni vágyás mindig is ott volt bennem. Akkor is, amikor hat hónapra születtem, negyvenöt dekával, 1949-ben. Édesanyám a langyos sütőben melengetett. Nem volt akkor inkubátor. Én hiszek benne, hogy csillagkapu van a lelkünkben, és én ott, a sütőben eldönthettem, hogy a csillagok gyermeke akarok-e maradni, vagy anyám szeme fénye szeretnék lenni.”
Megrendítő életkezdés. De talán innen ered az a hihetetlen küzdőképesség, amivel Eszterhai Katalin nem adta meg magát, amikor orvosa közölte, szeme nem javul és valószínűleg nem fog vele látni. Hiába vigasztalta a doktor, hogy a másik szeme még jó, ő mindkettővel akarta csodálni a világot.
A sötét időszakban egy sorsálom világította meg az utat. „A fikuszfa levelei közül kolibrik repültek ki, és köröztek a konyhámban, én pedig mindent láttam, kristálytisztán”, emlékezik a mai napig erre a lökést adó álomra, amit úgy fordított le, hogy egy angyali erő akar vele kommunikálni, és üzeni, hogy meggyógyul. És hogy mi is ez az angyali erő? A hit önmagunkban.
Sokszor halljuk, mondjuk, hogy hinnünk kell az akarat erejében, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat, gyógyulásunkat, hogy éljünk tudatosabban, kevesebb testi-lelki méreg nélkül, a természet csodálatos növényi patikáját felhasználva. De mindezek csak szavak, míg nem tudjuk a titkot: miként vigyük ezt véghez a valóságban? Eszterhai Katalin saját élettörténetével ehhez a hétköznapi kemény csatához ad biztatást, segítséget, valóban működő recepteket.
Kutatásba fogott, hogy ha már az orvostudomány minden lehetőségét felhasználták, és nem várható javulás, vannak-e más „csodaszerek”, a látást, a szemet erősítő ételek? Nemcsak azért, mert hisz abban, amit Hippokratész is tartott, hogy az ételünk a gyógyszerünk lehet, hanem mert imádja a konyháját. Gyógyító hely, és nemcsak mert szinte alig van olyan növény és természetes élelmiszer, amiben ne volna egészségjobbító hatóanyag, hanem mert Kati konyhája a szeretet fészke is.
Szekrénysorára nagyobbik lánya festett gyönyörű toszkán tájat, és barátok, rokonok és mások kézzel készített ajándékai, terítői, tányérjai veszik körül, mind felruházva személyes varázserővel. „A lelkük él bennük, és így velem vannak mindig azok, akik segíteni akarnak”, állítja.
Úgy tartja, főzni örömmel érdemes, jó hangulatban, mert az étel áldással, jókívánsággal feltöltve finomabb, gyógyítóbb. Szívből egyetértek ezzel a megállapításával, mindig is kételkedtem benne, hogy azokban a tévés főzőműsorokban, amelyekben kapkodva, félelem légkörében, stresszben és üvöltözések között főznek, élvezhető étel születik. Katalin viszont elbeszélget az alapanyagokkal, köszönettel gondol a terményt gondozó gazdára, és hiszi, hogy a szeretettel főzött ételnek az íze is jobb.
Gyógyító ételei máris tetszenek, az olyan ritkábban elkészíthetők is, mint a grillen készült garnéla pikáns vad feketeáfonya szósszal, de jól hangzik az egyszerű, sült fokhagymás burgonyapüré is, vagy a póréhagymás, petrezselymes krémleves. Az istenek és halandók kedvenc görög, diós süteménye, a karidopita meg kifejezetten az az édesség, amit húsvéttól karácsonyig bármikor fel lehet tenni a tortatálra. A receptek végén pedig mindig ott van a speciális összetevő: „1 nagy adag szeretet”.
Hosszú a könyvben a gyógyerejű összetevők a listája az almától a dióig, a kamillán át különféle teákig, de a bazsalikomról, zsályáról, petrezselyemről, rozmaringról is kiderülnek legjobb tulajdonságaik, és még sorolhatnánk. Szó van a vízivás fontosságáról, a vitaminokról, de még a megfelelő légzéstechnikáról is. No meg a bátorságról: hogy ne féljünk kipróbálni ismeretlen ételeket, új dolgokat, merjünk tanulni, kísérletezni.
Engem a távoli tájakról hozott gasztronómiai, kulturális ismeretek is megragadtak ebben a könyvben, és maga a stílus, a személyes, egyéni hang, ami nemcsak hitelessé és őszintévé teszi a leírtakat, hanem olvasmányossá is.
Hiszen hol találunk olyan főzési utasítást a szezámkrémhez, hogy „a szezámmag szereti, ha csodálják, szereti kifényesíteni a szívünket, hogy jobban lássunk, mert ahogy a régiek mondják, akinek a szíve sötét, az nem tud jól látni. Legyen az a néhány perc, amikor a tahinit készítjük, afféle mennyei körtánc, engedjük, hogy a serpenyőben vagy a tepsiben a magok táncra perdüljenek”.”
Katalin saját szavai szerint:
„Könyvem nem egy „főzzünk okosan” receptkönyv, hanem személyes élményekkel, történelmi tényekkel, napjaink kutatási eredményeivel, népi hiedelmekkel ízesített sok-sok ételmese. Olyan ételek, fűszerek, italok, gombák, zöldségek, gyümölcsök a főszereplők, amelyek valamilyen formában hozzájárulhatnak látásunk javításához, szemünk gyógyulásához, erősítik szervezetünk ellenálló képességét a betegségekkel szemben, és kifényesítik nemcsak a tekintetünket, de a lelkünket is.”
A növények, ahogy fogalmaz, egészségformálójává váltak, ráadásul míg egyenként felfedezte, kiismerte őket, rájött, hogy az élete során sokszor találkozott már velük, csak akkor nem figyelt fel rájuk. Most azonban folyton eléje kerültek, kikövetelve, hogy foglalkozzon velük. A sok látásjavító fűszer között kettő kiemelkedik az életében. Kurkuma porából olvasta ki a jövőjét valamikor egy indiai jós, bár akkor még halvány előjele sem volt, hogy az óceánon túl talál majd otthonra, és könyvben írja meg bátorító üzenetét mások támogatására.
A csillagánizs is kitüntetett szereplő, és a hozzá fűződő személyes történet szívszorító.
Juliska néni sejthette, hogy meg kell törni az átkot, mert csillagánizst adott a kicsinek, varázserejűnek nevezte, és Ánizs tündérről mesélt neki, aki minden átkot áldássá tud változtatni.
A fűszer vagy hatvan évvel később, a szemműtétek utáni levertségben mutatta meg újra mágikus mivoltát: egy cukrász barát hangulatjavítónak szánt, csillagánizzsal díszített tortája révén. Ez az ajándék felébresztette a régi emlékeket, és megerősítette Katiban a reményt és a hitet.
Nekem is adott egy fűszercsillagot, mint szerencsehozó, illatos talizmánt, kis tüllzacskóba csomagolva. Most is itt van a közelemben, és talán nekem is segít „meglátni” valamit, amit már rég keresek, de eddig „még nem került a látókörömbe”, egy új otthont, ahol békés nyugalomban dolgozhatok a könyveimen.
A kötet mögött nemcsak vagy kétévnyi kutatómunka áll, hanem egy spirituális belső utazás is. Ennek során kiderült, hogy a testi tisztulás mellett lelki méregtelenítésre is szükség van.
Látónak lenni persze nemcsak szemészeti kérdés. Amikor valaki valamiért „nem tud szembenézni magával”, a sors ráveszi, hogy „másként lásson”, önmagába tekintsen, sokszor betegség révén. Ám azt is Hippokratésztól tudjuk, hogy a bölcs ember megtanulja a betegségét a saját javára fordítani – és ez lett az Akaratunk gyógyereje mottója is.
Míg hallgattam Katalin szavait, azon tűnődtem, hogy kimondható: egy küldetéses könyv készült egy küldetéses ember kezéből. Hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy a történelmi nevet viselő Esterházy-család leszármazottja, nem tudom. A világra mindenki tud hatást gyakorolni, és saját sorsának mindenki kiválasztott hőse, küldetése pedig a saját nemesítése is, gyógyítása, boldoggá és egészségessé változtatása. Katalin úgy hiszi, fent kapunk egy feladatlistát, és akkor megyünk el jól az életből, ha kipipáltuk a tennivalókat, és nem akkor, ha nem csináltunk velük semmit.
Könyve egy önismereti utazás egyéni ösvénye, amelyen azonban bátran lehet őt követni. Nem csap be minket azzal, hogy a gyógyulás sugárút, amin önfeledten végigsuhanunk. Azt mondja, inkább olyan, mint egy tangó: hátralépés is van, lehanyatlás is, de azért mégiscsak előre visz a tánc.
