Mindannyian – vagy legalábbis a legtöbben – felfelé ívelő karrierről, meleg családi fészekről és elismerésről álmodunk. Aztán eljön egy pont, amikor ezt mind megkérdőjelezzük és vagy kétségbeesett újratervezésbe kezdünk, vagy pedig feladjuk a céljainkat.
Amikor egy gyermeket megkérdezünk, hogy mi szeretne lenni ha felnő, akkor rendszerint egy határozott és lelkesedéssel teli választ kapunk. Ahogy múlnak az évek, rájövünk, hogy az álmainkért bizony dolgozni kell, a jó munka pedig mindig időbe telik. Ezt egy darabig el is fogadjuk, viszont egy ponton túl meginog a lelkesedés, enyhül a vágy és nagy erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy ne kezdjen zuhanórepülésbe. De hol van ez a pont?
Az elmúlt években többször is találkoztam a fenti jelenséggel karrierutak kapcsán.
Valakiben az oly’ sokszor hallott „addig tudsz karriert építeni, amíg nincs gyermeked”, másokban viszont a „ha 40 éves korodig nem sikerült kiteljesedned, akkor utána már ne is próbálkozz” és hasonló belső parancsok olyan szinten árnyékolják be a tudatot, hogy észre sem veszik, de szépen, lassan feladják az álmaikat.
Lankad az ambíció, felszaporodnak a kérdőjelek és a „van-e még értelme?” kérdés kíméletlenül vissza-visszatér.
Meglátásom szerint a 40pluszos korosztály egy iszonyatos megfelelési kényszerrel küzd. Hiszen ebben a korban már „illik” vagy egy meleg családi fészket, vagy egy jól működő karriert felmutatni… Ezzel a társadalmi nyomással viszont nem mindenkinek sikerül maradéktalanul megküzdenie. Fel kellene ismernünk végre, hogy a kreatív élet nem áll meg 40 év felett. Bármikor képesek vagyunk újrakezdeni, vagy épp a már megszokott dolgainkat új gondolatokkal, ötletekkel felfrissíteni.
„Soha ne add fel az álmod csak azért, mert időbe telik a megvalósítása. Az idő így is, úgy is eltelik.”
– Zig Ziglar –
Családommal hét éve külföldre költöztünk.
Az első, igazán életre szóló tapasztalásomat az egyik intenzív nyelvtanfolyamon szereztem. Ahogy a szünetben kávéztunk a csoporttársakkal, feltűnt, hogy a kávézó másik felében egy életvidám, mindig mosolygós csoport álldogált és időről-időre nagy nevetésbe tört ki. Mi az ami elsőként feltűnt? Az, hogy kb. 70-80 évesek voltak mindannyian. Férfiak és nők egyaránt. Csodálatos és felemelő volt látni, ahogy nagyokat kuncogtak, tervezgettek, egyeztettek és szervezkedtek….Amint véget ért a szünet, első dolgom volt megkérdezni a tanárnőnket, hogy kiket tisztelhetünk az idős hölgyek és urak személyében. Tudjátok mi volt a válasz? – Ők a kezdő spanyol csoport!
Csak tegyük, amit szeretnénk 40 felett is
Ott, abban a pillanatban értelmet nyert számomra a fenti idézet. Rájöttem, hogy nincs szükség bizonyításra, nincs szükség versenyfutásra, de még rivalizálásra sem. Egészen egyszerűen azt kell tennünk, ami a szívünknek kedves. Nem szabad feladnunk az álmainkat, a céljainkat csak azért mert elmúltunk 40 évesek! Hisz az idő így is, úgy is múlik… Tanulni, fejlődni nem csak a huszasok kiváltsága! Sőt!
Neked mi az álmod? Mit fogsz holnap tenni érte?
