„… főszereplők: Cary Grant, Ginger Rogers, Charles Coburn és a fiatal Marilyn Monroe”.
Olvasom a filmajánló szövegét, és megint nem értek semmit.
Bár soha nem voltam egy Monroe fan és az igazat megvallva nem is igen értem az őrületet, ami annak idején körülötte zajlott, de azt azért tudom, hogy mindössze 36 éves volt, amikor máig rejtélyes körülmények közt elhunyt. Mert akkoriban, amikor a film készült, Monroe viszonylag ismeretlen volt, ezért helyette a fiatal jelzővel címkézték fel, holott szerencsétlen még akkor is fiatal volt, amikor meghalt.
Vállalom azt is, hogy csupán egy egyszerű halandó vagyok bonyolult számlákkal, de az én világomban a 36 éves ember igencsak fiatalnak számít. Szóval abszolút nem értem az egész felvezetőt, ami a napokban elém került, és elgondolkoztam azon, hogy ha már egy örök szexszimbólumnak kikiáltott nő is öregnek számított 36 évesen, mégis mi a francnak csodálkozunk azon, hogy nők milliói képtelenek megbékélni az életkorukkal?!
Mindeközben megy, mit megy, zúdul mindenhonnan a nagy álszenteskedő marketing duma az önelfogadásról, meg arról, hogy minden nő úgy szép, ahogy van. De azért sok cikkíró kiemeli, csodáljuk meg, hogy teszem azt Jennifer Aniston milyen igézően fest a vörös szőnyegen ötven pluszos létére. A legszebb az egészben, hogy ezeket a cikkeket női magazinok hozzák le, nők írják, azt sugallva, hogy negyven felett már csodaszámba megy, ha egy nő egyáltalán még életben van.
Néha felmerül bennem a kérdés, hogy ezeknek az embereknek vajon hány éves korig számít nőnek a nő? És persze tudom, legyinteni kell az ilyen dolgokra, de ha napi szinten és több helyről tolják a nők arcába, hogy negyven felett bizony viszlát fiatalság, akkor semmi meglepő nincs abban, ha a negyven pluszos nő is degradálóan nyilatkozik magáról.
Mert hiába igyekszik a média úgy beállítani, hogy mennyire nőbarát szellemiséggel rendelkezik, voltaképp azt üzenik ezeknek a nőknek, negyven felett kezdj el kikészülni, mert minden durván átalakul, és nagyjából rettegésben élj. De ne legyek ennyire szigorú, azért rendszerint kis cukika módon azzal zárják le ezeket az írásokat, hogy ha elfogadod, hogy ez egy természetes folyamat, akkor minden rendben lesz. Csak előtte még 60 soron át rád hozzák a frászt, de amúgy tényleg élvezd a női lét minden egyes másodpercét! Lényeg, hogy semmi ellentmondás…
Nem akarok áltudományosnak tűnni, de valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy az agy milyen precízen képes eltárolni minden egyes információt, beépítve a tudatalattiba, és olykor szinte manipulálva az embert: válj eggyé a beléd táplált programmal!
A program pedig kiváló munkásember módjára teszi is a dolgát, mert ha csak azt nézem, hogy én mennyi olyan negyven pluszos nőt ismerek, akik csupán a koruk miatt élve eltemetik magukat, akkor már gratulálhatunk a médiának, amiért elhitette velük, a nő addig nő, ameddig…meddig is?
Nem tudom a férfitársaim hogy vannak vele, de bármekkora fals dumának is hat, ha egy nő rendben van magával, akkor az erősen vonzó hatással tud lenni ránk. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a külsővel nem kell foglalkozni, dehogynem! De borzalmasnak tartom, hogy rengeteg nő kilóban, életkorban, ráncokban stb.-ben méri magát. És már hallom is, ahogy sok nő erre azt mondja: persze, mert a pasiknak a tökéletes, modell kinézetű nők kellenek!
Igen, a pasiknak. Azoknak a kisebbségi komplexusos kisfiúknak, akik az autójukkal, vagy a „csajommal” kompenzálnak. Vagy mindkettővel. A férfinak nőre van szüksége. Hús vér nőre, aki békében és szeretetben él önmagával, és külső megerősítések nélkül is tisztában van vele, hogy kicsoda.
Ez persze nem zárja ki azt, hogy egy mindenféle plasztikai beavatkozáson átesett nő ne lehetne ilyen. De a plasztikai sebészek beszámolói alapján, ez a ritkább eset. Ugyanis számos nő, aki kés alá fekszik, az új külsejétől várja az önelfogadást, és nyilván jól is elsülhet a dolog, de a statiszták szerint ennek pont az ellenkezője igaz, sőt mondhatni rászoknak a plasztikáztatásra. Miközben belül nem történik semmi, és ugyanúgy elégedetlenek magukkal, mint mielőtt szoborrá műtették volna magukat.
Természetesen játszi könnyedséggel lehet ráhúzni ezekre a nőkre a vizes lepedőt, úgy kell nekik alapon, miközben valójában segítségre szorulnak. Segítségre, mert valamikor, valakinek elhitték, hogy kevesek, csúnyák, idősek, hibásak, nem elég jók… szerethetetlenek. És örüljenek neki, ha valaki szóba áll, vagy akár csak rájuk néz – negyven pluszos létükre.
