Beszélgetés Fekete-Szabó Ibolyával, a Mona Sabo Art alapítójával.
Egy péceli licitgyűjtő oldalon kerültünk kapcsolatba, ahol egy beteg kisfiúnak ment a gyűjtés. Szívügyed mások segítése?
Alapvetően igen. Több alapítványban is benne voltam, de az utóbbi időben annyira szétszabdaltam a figyelmem, hogy kénytelen voltam tudatosan kiválasztani azokat, ahol azt érzem, hogy a legtöbbet tudok segíteni. Így maradt meg három alapítvány, ahol rendszeres támogató vagyok: az „Anyák az Anyákért”, a „Csodacsoport” és az „Együtt sikerülhet”, ahol egy beteg kisfiú javára indult gyűjtés: itt képeket ajánlottam fel, de ezúttal licitáltam is. Így találtunk mi is egymásra. A jószándék mellett persze eleinte a képfelajánlásokat abból a célból is tettem, hogy kezdő festőként kicsit megismerjék a munkáimat, de amikor az első felajánlott festményem eladásának összege egy rászoruló családhoz került, pont karácsony előtt, akkor az az érzés felülírta az önös marketing célokat.
Mit kell tudni rólad? Ki van a Mona Sabo Art mögött, mi az eredeti foglalkozásod?
A Mona Sabo Art mögött hivatalosan csak én vagyok, Fekete-Szabó Ibolya: nő, feleség, kisgyerekes anyuka, marketing szakember és festő. És ezek között a címkék között egyfolytában egyensúlyozok a többi címke rovására. A gyermekvállalás előtt több multinacionális nagyvállalatnál dolgoztam, és a marketing különböző területein dolgoztam fel magam több lépcsőben asszisztensből egy 30 fős nemzetközi digital marketing csoport vezetőjévé, aztán családalapítás előtt tudatosan kiegyensúlyozottabb munka-magánélet útra akartam terelni az életemet, visszatértem egy kihívásokkal teli marketing szakértői pozícióba.
Említetted, hogy sok szerepben kell helyt állnod. Hogyan találod meg ezek között az egyensúlyt?
Jelenleg az életemben a család az első és a legfontosabb, emiatt valóban nehéz egyensúlyozni a feladatok között. Éjszakába nyúlóan festek és olyankor tudok foglalkozni minden ehhez kapcsolódó feladattal is. Sok mindenen még dolgoznom kell, például a webshopomon is, de próbálom úgy felfogni, hogy ez az időszak türelemre tanít. Próbálok plusz időt lecsípni onnan, ahonnan lehet, de nem hagyom a minőséget a mennyiség rovására menni. Nem akarok kompromisszumot kötni, ha a munkámról van szó, egy képet addig festek, amig nem érzem, hogy az készen van. Akkor érzem, hogy kész vagyok, ha nincs belső késztetés változtatni rajta. Ilyenkor a kép már független, önálló életet él. Ebben a kérdésben egyébként fatalista vagyok. Ha az festés az én sorsfeladatom, akkor mindegy, hogy most csak ilyen korlátok között, és kicsit lassabban, de végül ugyanahhoz a célhoz fogok érni.
És mi az a cél?
Szeretném, hogy a képeimet sokan lássák, sokan szeressék, hogy legyenek önálló kiállításaim, és nem csak itthon. Szeretnék szakmailag tovább fejlődni, és hasonló gondolkodású alkotókkal közösséget vállalva egymást inspirálni. Szeretném, hogy a képek másokhoz eljutva megszólítsák a szemlélőt, érzéseket, gondolatokat indítsanak el az emberekben, és szívesen válasszák a festményeimet az otthonukba.
Hogy kanyarodtál el marketing szakemberből a festészet felé?
Nem volt igazán elkanyarodás, inkább csak ráléptem arra az útra, ami már évek óta párhuzamosan futott mellettem, és hívott, hogy járjak rajta. A művészet, kreativitás és az alkotás szeretete mindig ott volt az életemben már gyerekként is. Pályaválasztásnál is felmerült az akkor induló BME ipari és formatervezői szak, de családi hatásra a közgazdász-nemzetközi üzleti szakirány szabott utat 15 évig az életemnek. Nagyon beszippantott az üzleti élet, de mégis éreztem, hogy kell valami, ami kikapcsol, így 2015-ben kezdtem el autodidakta módon festészetet tanulni. Folyamatosan tanfolyamokra, alkotó táborokba jártam, aztán 2020-ban megszületett a kisfiam, aki minden energiámat és figyelmemet lekötötte. Amikor 1,5 éves múlt, újra feléledtek azok az alkotó energiák, amik addig nyugodtak, és újra festeni kezdtem. Néhány hónap után pedig megszületett a Mona Sabo Art körvonala a fejemben.
Honnan jön a Mona Sabo Art név választása?
Nagyanyám vezetéknevéből, Móna, és az én apai nevemből: Szabó. Kicsit egyszerűsítve, hogy egy külföldi is könnyebben kiejtse, ha kell. Nagyanyám egyébként sok mindenben viszonyítási pont, a letűnt idők dolgos kezű energiabombája volt. Kívül szürke, pöttöm asszony otthonkában, hatalmas konttyal a fején, a megtestesült egyszerűség, mint Hamingway regényei, de belülről nehéz terheket cipelő, bátor, szabad és vibráló, mint Frida Kahlo képei. Annyi mindent kaptam tőle, sorolni is nehéz lenne. Lelki-, és gondolatvilágomat is inspirálja Ő, és az idő előrehaladtával egyre többször bukkan fel az élet minden területén: mit csinálna épp, vagy mondana most Nani? Erős akaratú, szókimonó, rendíthetetlen erkölcsű kisember, de a régi idők romantikus értelmében vett nagybetűs EMBER volt Ő, aki akkor is helyesen cselekedett, ha kisebbségben maradt. Szerette volna és dolgozott azért, hogy egy jobb világ jöjjön, és majd, ha elmegy, szép gondolatok és szép tárgyak maradjanak utána. Neki tisztelegve a képeimet az öröksége nyomán, Mona Sabo szignóval kezdtem el ellátni. A szellemisége erősen hatott rám, a régi idők emberének értékeit szeretném tovább vinni a neve alatt a képeimen, modern formába öltve.
Kicsi ország vagyunk, és nagyon sok az alkotó. Mennyire volt művészként nehéz, vagy könnyű elindulni?
Ajjaj, vigyázzunk ezzel a művész titulussal. Még keresem magamra a megfelelőt szót, mert itthon, ha bárki művésznek nevezi magát, azért nyilvános megszégyenítés jár (nevet). Tudom, hogy nekem festés-technikailag még van mit tökéletesíteni magamon, és alázatosan meg is hallgatom a szakmai kritikákat. Ettől függetlenül rengeteg pozitív visszajelzést kapok a munkáimmal kapcsolatban. Érdekes módon külföldön ebből a címkéből nem csinálnak problémát, bárki lehet ’artist’, ’contemporary’, aki eredeti ötlettel, egyedi képeket fest, tudatos építkezés van mögötte, és hatást gyakorol a nézőjére. Az alkotómunka nehézsége, hogy inspirálódj, mégse válj más epigonjává, ne ismételd önmagad, és fogadd el, hogy vannak olyanok, akiknek nem tetszik, amit csinálsz. Ez mind nehéz. Másik szempontból pedig az is igaz, amit mondasz, kicsi ország vagyunk, szűkös kereslettel, sok tehetséggel, nagyon jó festményekkel: a galériák pedig 30-50% jutalékot számolnak fel, ha egyáltalán bejutsz hozzájuk. Tudjuk azt is, hogy vállalkozóként milyen nehéz elindulni és fennmaradni itthon. Szóval nem könnyű elindulni, én mégis úgy döntöttem, hogy belevágok, mert imádok festeni, rengeteg témám van, és úgy érzem nincs mit veszítenem. De én még nagyon az út elején járok, egy év múlva beszéljünk arról, hogy sikerül-e egy olyan utat bejárni, amit tervezek.
A portfóliódat nézve az általad készített festmények témája és stílusa szerteágazó. Ennek egyfajta stíluskeresés az oka?
Igen és nem. Igen, mert ahogy az ember változik és tanul, úgy változik a személyisége, a kedvelt eszközei, technikái és a stílus is változik. A piaci igényekre is reagálni kell. Másrészről pedig nem, az én képi világomat az erőteljes ecsetvonások és erős kontrasztok jellemzik, egy ideje pedig ez már állandó: nagy hatással van rám a modern festészet, a kubista és konstruktivista festők munkái. Folyamatosan kísérletezgetek: stílustól függően olajjal, akrillal vagy vegyes technikákkal dolgozok. Szeretek szabadon jönni-menni a stílusok között: a festmények között megtalálhatóak az expresszionista stílusjegyek, de az absztrakt vagy kubista képi világ is. Az alkotásban a szabadságot szeretem. Ez egyébként az életem minden területére igaz.
Hogyan működik nálad az alkotás folyamata?
Minden festmény önleleplező. Festés közben nagy harcokat folytatok, szembesítem magam a hibáimmal, de hiszem, hogy csak az őszinte munka lesz hatással a befogadóra. A figuratív képeimen sokat foglalkozom a női léttel, a szexualitással, a férfi és női nemi és társadalmi szerepekkel, az anyasággal, sokat merítek a gyerekkoromból. A festményeimet választók ilyenformán egy személyes történetemet is az otthonuk részévé teszik. Az utóbbi hónapokban pedig a figyelmemet folyamatosan az enteriőrökre fordítottam, ami magával hozta a nonfiguratív absztrakt képek alkotását, mert érdekelni kezdett, hogy milyen kölcsönhatásban van ember és a közvetlen környezete egymással. Izgalmas, hogy mennyire válik személyiségünkké a tér, ami nap, mint nap körülvesz minket. Hiszem, hogy az OTTHON biztos pontként szolgál, ahol a múlt értékeinek egyre nagyobb a létjogosultsága a mai rohanó, értékvesztett világban, azonban a változó igények megkövetelik, hogy ez a szellemiség modern formába öntve öltsön testet. Ezen alkotások esetén is szeretem, ha egy képnek témája és erős üzenete van, önmagában fókuszpontként szolgál, és nem válik érdektelenné, ahogy másik enteriőrbe kerül.
Milyen terveid vannak a közeljövőben?
Mostanában épp egy sorozatot tervezek arról, hogy a nő, mint alkotó művész hogyan tud egyensúlyt teremteni a házimunka, gyereknevelés, és alkotás között. Ezt egészen realisztikusan szeretném megjeleníteni, tabudöngető életképekkel a saját életemből. Közben új technikákat, különböző struktúr-anyagokat próbálok ki, amik jobban kibírnák a fuvarozás viszontagságait. Keresem a lehetőségeket, hogy több itthoni kiállításon részt vegyek, és középtávon külföldre is szeretnék eljutni: most például kaptam meghívást egy olaszországi digitális művészeti galériától, a M.A.D.S művészeti galériától, és egy spanyol kurátorral is egyeztetek, mert lehetne néhány képpel bemutakozni a Galeria Azur spanyolországi művészeti galéria megnyitón is. Ezek nem biztos, hogy idén megvalósulnak, de már a megkeresés is nagyon megtisztelő.
