46 éves leszek november 5-én, de úgy tűnik, hogy még most sem vagyok tisztában a saját érzelmeimmel. Biztos voltatok úgy már, hogy amikor felkeltetek, nem tudtátok, hogy alszotok-e, vagy álmodtok. Szépet. A lehető legszebbet. Olyan ez, mint a Mátrix, ami annyira hihető, hogy már-már valós. Az elméd teszi azzá.
Pont ezt érzem most azzal a különbséggel, hogy nem csak hihető, hanem az is. Nem csak az elmém teszi azzá, hanem az is. Nem csak már-már valós, de az is.
Nem voltam sosem egy kifejezetten érzelemdús ember, ezt a barátaim pontosan jól tudják. Inkább visszafogottan éltem meg a történéseket, de most ezt egyszerűen képtelen vagyok a szokásoknak megfelelően megtenni.
Az embernek vannak érzelmi fellángolásai akkor is, ha nem egy kifejezetten érzelemdús lény.
Az az érzés, ami néhány hete a hatalmába kerített, olyan, mint az első önálló levegővétel a születés után.
Mondom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan nem emlékszem erre. Arra azonban pontosan emlékszem -még akkor is, ha megmagyarázni nem tudom-, hogy mi indult el bennem néhány hete.
Vakon éltem az életemet
Megmagyaráztam magamnak és azoknak, akik megpróbáltak közel kerülni hozzám, hogy a vakságom azon okból fakad, hogy a kislányomtól megkapok minden olyan érzelmi töltetet, amire szükségem van. Apaként. Teszem hozzá ma. Mivel apaként egy gyermek -pláne egy kislány egy édesapa számára- nem adhat többet senki ezen a világon.
Sosem foglalkoztam a férfi énemmel, ami igaz rejtve, de mégis ott volt bennem évekig. Mostanáig nem foglalkoztam ezzel, de ma már nem tudok nem foglalkozni vele és a saját önkéntes vakságomba menekülni úgy, hogy közben megy el mellettem az életem tök fölöslegesen.
Félreértés ne essék, a kislányom mindig is a kislányom marad ugye, ehhez semmi kétség nem férhet. A vérem. Én.
Férfiként azonban most tapasztaltam meg azt, amit egyes kultúrák szerelemnek neveznek. Jó, nem egyes kultúrák, de általában az érző emberek. Hosszú idő óta érzem ezt. Úgy, hogy nem kerestem az érzést soha -sajnálom, ha esetleg ezzel megbántok valakit-, de mára már rájöttem, hogy tény. Nem kerestem, mert semmilyen módon nem voltam nyitott a lányomon kívül másra érzelmileg.
Ez mára megváltozott, hála egy olyan nőnek, aki zsigereiben változtatta meg hozzáállásomat a bármihez is.
Nincs egzakt pont, behatárolható idő, amikor ez bekövetkezett, de a hatásai egészen mélyrehatóak és hosszútávúak. Általa mondtam ki hosszú idő után valakinek, hogy szeretlek. Általa érzem hosszú idő után, hogy milyen, mikor nem egy gyermek szeretetét kell viszonoznom, hanem egy gyönyörű, okos és mélyen érző NŐ szerelmét. Pár éve furcsa lett volna ezt kimondani, de ma már nem az.
Szerelemről beszélni mindig is ellentmondásos volt, hisz mindig felmerült a kérdés, hogy „ugyan, honnan tudod?” Tudom basszus, mert olyan érzelmek szabadulnak fel, amit eddig csak maximum filmekben, vagy regényekben élhettem át közvetve. Olyan szimbiózis alakul ki, ami talán csak a Jedi mesterek és padavanjaik között. Olyan érzelmi amplitúdókat élek meg, ami addig elképzelhetetlen volt számomra.
Nem tudom mit mondjak még. Szerelmes vagyok. Szeretlek. Az sem érdekel, ha ez így, ebben a formában, kicsit nyálas, ettől még így van. A végén még kiderül, hogy romantikus alkat vagyok. 🙂
