Önreflexió egy filmről, egy általam csodált emberről, egy félelmetes és szomorú témáról
Október első felében a pirosabbik streaming-szolgáltató gondozásában megjelent a világ kedvenc természetfilmesének valószínűsíthetően legutolsó filmje. A 95. életévét taposó, mégis irigylésre méltó szellemi frissességgel rendelkező Sir David Attenborough aktuális munkája azonban túlmutat a klasszikus természetfilmeken, kedvenc narrátorunk ráébreszt minket, hogy minden, ami eddigi munkásságának témája volt, mára a pusztulás szélére sodródott, ha el nem pusztult egyáltalán.
Aztán a sötét alagútban azért bányászlámpát gyújt és bíztat minket, hogy ugyan, ha itt maradunk, elüt minket az a vonat, aminek a kürtszavát már hallani, de ha hajlandók vagyunk a vége felé elindulni, ott vár ránk az igazi napfény.
Vigyázat! Szpojleres tartalom!
Tömeges kihalási esemény, azaz szemet szemért
Attenborough valamilyen szinten életrajzinak is felfogható elemekkel indít, iskolás korában gyakran egy közeli bezárt kőbánya területére járt fosszíliák után kutatni. Kihalt lények után, amelyek kihalásával teljesen új életformák létezésének lett megteremtve a lehetőség az életre. Ez eddig ötször történt meg a bolygó történetében.
Folyamatosan ott a rejtett kérdés a filmben: elérkeztünk a hatodikhoz? És ez lesz az első, hogy a tömeges kihalás kifejezetten egy fajta élőlény hatására történik meg?
Kicsit olyan, mint egy megírt sors, olyan, mintha nem lenne választásunk, hisz ez az „élet rendje”, de mindinkább a Föld elsőszámú törvénye. Megérdemli a kollektív emberiség a kipusztulást? Szerintem igen, a teremtéstörténet szerint Isten az ember gondjaira bízza a Földet és annak minden lakóját. Az ember mohóságból azonban nem tudott vigyázni a bolygóra, így magával rántja a holocén minden lakóját. Ez tényleg így el van rendelve? Minden emberi bölcsesség szerint igen,
Hammurapi törvényoszlopán is már jelentkezik a talio, azaz a szemet szemért, fogat fogért-elv. Életet életért? Az emberiség, de főleg a nyugati és a kelet-ázsiai civilizáció saját kényelmes élete fenntartásáért nem csak hogy az állatokat, de embertársait is megnyomorította. De ez még nem minden, ezek a civilizációk saját jelenlegi életükért feláldozzák a jövőbeli életüket is. Ha így folytatódik, az emberiség a holocén, és ezáltal létfeltételei elpusztulását is megérdemli, de ha fordítani tud rajta, márpedig jelenlegi tudásunk szerint még éppen tud, akkor viszont az életét érdemli meg. Szerintem ez ilyen egyszerű.
Olajpálmák erdeje, azaz észveszejtett harc a profitért
Attenborough egy jelentős példát is mutat a környezet pusztulására, amit a saját bőrén tapasztalt meg majd’ 70 éves karrierje során.
Az 1971-es A Blank on the Map című munkájában Új-Guineába látogatott, ahol tömött, vad esőerdőkben őslakos törzseket kutatott. Egy biami törzset talált is, akik akkor találkoztak először más emberekkel a külvilágból. Vadászó-gyűjtögető életmódjuk azokat a szervezett mezőgazdaság előtti korokat idézte, amikor az ember még nem fogyasztott annyit, mint ma, hanem csak amennyit az életmódja megengedett neki. Kevés húst, sok zöldséget ettek, javaik, amiket felhasználtak, újratermelték magukat. Egyszóval fenntartható életmódot folytattak.
Mára ezeknek a törzseknek a száma megcsappant, az esőerdő területe Délkelet-Ázsiában a felére csökkent. Márpedig a bolygón csak három ilyen van, de a biodiverzitás 80%-át a Földön ezek a trópusi esőerdők adják. Mi meg kiirtjuk. Miért? A válasz nagyon egyszerű: olajpálma ültetvényeket telepítünk a helyére. És hogy miért olajpálmát? Mert ez az egyik legfontosabb alapanyaga az élelmiszer- és a kozmetikai iparnak. Ebből készül a pálmaolaj és a pálmamagolaj, ami nélkül a margarin drágább lenne a vajnál, de a szappan is sokkal magasabb áron kelne el. De így? Malajziában sok száz négyzetkilométeres területeken folyik a termelése, és évente több ezer hektár esőerdőt égetnek fel és vágnak ki, csak hogy ott is olajpálmát ültessenek. Csak több ezer faj több százezer egyedének életével fizetünk ezért, szerencsére a margarin még mindig olcsó, sok fogy belőle, így a profit hál’ isten emelkedik.
A Przewalski-ló, azaz a természet újrakreálódik
Az elvett életeket nem lehet visszaadni, a bűn úgyszólván megmarad, de mégis, az újat még nem lehetetlenítettük el teljesen. A legelső helyszín Pripjaty városa, amely keretes szerkezetet ad a filmnek. A csernobili katasztrófa ellehetetlenítette az emberi életet az atomerőmű körüli 30 km-es zónában. A sugárterhelést kapott állatok egy részét kilőtték, amelyiket nem, azzal a természetes szelekció végzett. Amelyik állatok azonban egészségesek, szaporodóképesek maradtak, elkezdték a körzetet visszanépesíteni.
A híres-hírhedt Vörös-erdő, azaz a Zóna legszennyezettebb része még ma is valószínűleg a Föld radioaktív anyagokkal legnagyobb arányban terhelt területe.
A területen a katasztrófa utáni két évben a vaddisznó-populáció megnyolcszorozódott, a szarvasok és a farkasok száma is ugrásszerűen megemelkedett. A katasztrófa utáni években szabadon engedett pár tucat Przewalski-ló – amelyik ma az egyetlen élő vadló-faj – száma mára csak az orvvadászoknak köszönhetően nem tehető minimum többszáz egyedre. A biodiverzitás ma már a területen minden valamikori mértéket felülmúl. A természet újrateremtette magát, még úgy is, hogy az egykori civilizációtól máig ható szennyezettséget örökölt. A film végén is ez szolgál makroszintű példaként, hogy az emberiség legnagyobb koncentrált környezeti károkozását a természet harminc-negyven év alatt majdnem, hogy begyógyította.
Tanúvallomás, majd apokalipszis, avagy a másik út
A film a kétharmadánál új fordulatot vesz. A bemutatott pusztítást eddig karrierje műveivel párhuzamosan mutatta be, így érünk el 2020-ba, ahol válaszút elé állít minket. Nem Attenborough, a bolygó, vagyis az emberi sors kezelője maga. Ő, azaz Attenborough ezt így narrálja:
„Ez az én tanúvallomásom. A globális hanyatlás története egyetlen emberöltő alatt. De itt nincs vége a történetnek. Ha ezen az úton folytatjuk, a veszteség, amely életem meghatározó része volt, eltörpül majd amellett, ami még csak most következik.”
Ezt követően megmutatja, hogy milyen borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok várnak ránk, először tíz-húsz év múlva, később a mi, Z-generációsok unokáinak korában. Ennek a vége a hatodik tömeges kihalási esemény, a holocén vége és az antropocén kezdete. Vagy van itt még egy lehetőség: fordít az emberiség a kormánykeréken. Csak szándék kell hozzá. És mi a nagy titok, ami megment mindannyiunkat? Végig ott volt és van az orrunk előtt, fenntarthatóság, stabilitás, nem a természet, a biodiverzitás rombolása, hanem pont, hogy annak növelése. Olyan példákkal is szolgál, mint a megművelt területek csökkentése, hogy visszavehesse azt a természet. Pont, mint Costa Ricában. Vagy a népesség számának stabilizálása a jó oktatás és egészségügy hatására. Pont, mint Japánban. Vagy az energiafogyasztás megújuló erőforrásokra való alapozása. Pont, mint Marokkóban. Ezt így összegzi:
„Van egy elv, amely mindennél fontosabb. A természet a legnagyobb szövetségesünk és a legnagyobb inspirációnk. Azt kell tennünk, amit a természet mindig is tett, hiszen az élet rejtélyét már rég megoldotta. Egy faj csak akkor boldogul, ha körülötte minden más is jól működik. Ha ezt a valóságot elfogadjuk, megoldhatjuk az előttünk álló problémákat”
Attenborough nem a tipikus vészmadárszerepben tetszeleg, mint a természetvédők közül oly sokan
Nem valakiket hibáztat, nem uszít és nem hiszterizál. A kollektív felelősséget vállalja ő is, és a megoldást számunkra, átlag netflixező állampolgár részére érthetően ismerteti. Nem csak természetvédelemről és megújuló energiákról szól, hanem egy tágabb víziót alkot, egy fenntartható jövőt vázol. Átfogó „ajánlata” sokkal inkább az emberi kultúra megváltoztatását jelenti, mezőgazdasági és halászati reformokkal, a túlfogyasztás tudatos visszaszorításával és a tőlünk telhető legnagyobb mértékű részvétellel természet egyensúlyainak visszaállítására. Szóval van egy kihívás, amire tudjuk a megoldást. Már csak szándék kellene, hogy alkalmazzuk is azt. Hisz ez a civilizációnk egyetlen esélye.
A film címe: David Attenborough: A Life on Our Planet