Ha Magyarországra utazom, nem szoktam kihagyni az éves orvosi vizsgálatokat. A múlt hétre három időpontom is volt. Alapvetően egészségesnek tartom magam, de az Angliában töltött hónapok alatt voltak ilyen-olyan panaszaim.
Némelyikük elég komolyan elkezdett aggasztani. Eleinte úgy voltam vele, hogy foghatjuk a hormonokra, az életkoromra, az akklimatizálódásra. Természetesen saját kérésemre ott is kivizsgáltak, de hiába nyugtattak a brit orvosok, hogy aggodalomra semmi ok, én az a típus vagyok, akinek kell egy másodvélemény.
Különben hajlamos vagyok órákat tölteni az interneten: keresgetek, analizálok, és a legkülönbözőbb diagnózisokat gyártom. Öreg hiba, de ez van.
Így talán érthető, hogy alig vártam a tíznapos karanténból való szabadulást, és amint tehettem, felmaszkolva, a szükséges papírokat kitöltve elindultam az orvosi központba.
Szerencsére, két napon belül kiderült, hogy minden rendben van.
Igaz, egy kicsit vékonyka vagyok, és több vasat meg B12-t kell magamhoz vennem, de ezenkívül egészségesnek számítok. Nos, de ezt a cikket nem azért írom, hogy orvosi leleteimmel szórakoztassalak benneteket, hanem azért, hogy megosszam, milyen meglátásokra ösztökélt egy számomra addig ismeretlen belgyógyásszal folytatott rövid beszélgetés.
A kedves, idős úr udvariasan betessékelt a rendelőjébe, és intett, hogy foglaljak helyet, majd feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket. Gyógyszerallergia? Igen, penicillin. Valamilyen ismert betegség? Hm, nincs. Műtétek? Igen, néhány évvel ezelőtt megoperálták a bal térdemet, amit deréktól lefelé elzsibbasztva végig is néztem. Dohányzás? Hébe-hóba, ha éppen jól esik. (Doktor úr részéről enyhe homlokráncolás.) Alkohol? Nagyon ritkán. Születésnapokon, házassági évfordulón, de akkor is csak olyan öt kortyolásnyi, és maximum rozé vagy egy kis vörösbor.
A doktor úr bólogatott, majd felkért, hogy foglaljak helyet a vizsgáló asztalon. Megkopogtatott, meghallgatott, megmérte a vérnyomásomat, valamint a mérlegre is fel kellett állnom. Évekkel ezelőtt a mérleg láttán is kirázott volna a hideg, és ideges nyugtalanság lett volna rajtam úrrá. Vajon mit fog mutatni? Híztam? Fogytam? És különben is, honnan tudhatom pontosan, hogy mennyit nyomok abban a pillanatban, amikor cipő, nadrág, pulcsi, és még ki tudja mi van rajtam?
Most azonban – szerencsére ez már így van egy jó ideje – semmilyen érzelmi hatással nem volt rám a digitális kijelzőn megjelenő szám. Ugyanennyi kilogramm láttán tíz évvel ezelőtt még sírva léptem volna le a szemtelen gépezetről, és önmagamat sanyargatva legalább egy hétig elzárkóztam volna az emberek elől. Ezen az esős reggelen, ott a rendelőben azonban csak konstatáltam, hogy ez van, és mosolyogva újra helyet foglaltam. Addigra megjelent a képernyőn a labor- és hasi ultrahang leletem, a doktor úr pedig hozzálátott az adataim kielemzéséhez, majd egyszer csak megkérdezte:
“Elhangzott a maga estében valaha az anorexia szó?”
Oh, yes. Persze ezt nem mondtam, hanem igennel válaszoltam.
Kérésére dióhéjban vázoltam neki a 2011. októberében történteket: burn-out, testi-szellemi kimerülés, elsősegély, belgyógyászat, pszichiátria, majd a felépülés. Néha szégyellem egy kicsit a dolgot, de utólag nincs mit tenni.
A doktor úr erre abbahagyta a gépelést, orrára tolta a szemüvegét, ahogy azt az orvosok szokták, és a szemüveg kerete fölött barátságosan rám tekintve azt mondta: “Ugye tudja, hogy nagyon büszke lehet magára?” Őszintén? Ritka pillanataimban előfordul, de úgy általában? Nem. Ezt persze nem mondtam, csak gondoltam. A doktor úr folytatta: “Mert nem mindenki ilyen szerencsés.” Az lehet. Ezt sem mondtam, csak gondoltam. “Szóval, nyugodtan legyen büszke magára, abból a perfekcionizmusból pedig lehet lejjebb is adni. Nem kell azt a mércét mindig olyan magasra állítani. Ezt én mondom, jó? Ha kell, receptre is felírom.’’ Ezen el kellett mosolyodnom. Bizony, bizony. Az a két kis ördög, akikkel rendszeresen harcot kell vívnom.
Miután elköszöntünk egymástól, hazafelé sétálva elgondolkodtam a történteken.
Jó pár éve gyógyultnak tekintem maga, de a doktor úr volt a harmadik ember, aki történetemet hallva vagy ismerve úgy reagált, hogy büszke lehetek magamra. Akinek hangját nem az aggodalom, a burkolt szemrehányás színezte, hanem egy képletes, vállon-veregetős elismerés.
Lehetek őszinte? Jól esett. A Betegségem alatt megszoktam, hogy napjaimat a túlóvás, a túlféltés, az önbizalom teljes hiánya, és elsősorban a páni félelem itatja át. Ez többször annyira lebénított, hogy egyszerűen semmi nem ment. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy feladom.
Egészen addig, amíg azt olvastam valahol, hogy lehet félelemből, és lehet szeretetből cselekedni. Hogy lehet választani. És hogy nem mindegy, mit választunk. Teljesen más, ha az emberlányát a félelem helyett az (ön)szeretet, a megérdemlem-hogy-boldog-legyek motiválja.
Az én gyógyulásom is akkor kezdődött el igazán, amikor nem azért tettem meg a következő lépést -vagy egyáltalán bármit -, mert úgy éreztem, hogy másoknak kell bizonyítanom, az ő aggodalmaikat és félelmeiket kell feloldanom, vagy mert féltem, hogy nem vagyok elég jó, és csak gondot meg csalódást okozok, hanem azért, mert jobb életet, jobb én-magamat akartam teremteni. Lehet, hogy az eredmény ugyanaz, de a folyamat megélésében óriási a különbség.
Mire hazaértem, meg is fogalmazódott bennem, hogy erről a kis epizódról szeretnék írni.
Írás közben pedig azt mantráztam, hogy ha még jobban akarom érezni magam, akkor tényleg le kell adnom a magammal szemben támasztott elvárásokból. Kevesebb muszáj, és több ezt szeretném, nekem ez a fontos.
És talán az sem véletlen, hogy a naptáramban erre a hétre a következő Steve Jobs-tól származó idézet szól: „Your time is limited. So don’t waste it living someone else’s life.” (Valahogy így szól magyarul: Az időd véges. Ne pazarold arra, hogy úgy éled meg, mintha valaki már életét élnéd.) Lehet, hogy egy kicsit elcsépelt, de mint minden klisében, ebben is van egy jó adag igazság.
