Tegnap egy különös élményben volt részem. Egy kedves orvos ismerősöm felkért, hogy ex-páciensként asszisztáljak egy online óráján. Pszichiáterként az egyetemen tanít, és a koronavírus-helyzet miatt a hallgatók nem látogathatnak betegeket a klinikán, ám elengedhetetlen, hogy megtanulják a diagnózis és a kórtörténet felállításának helyes módját. Amikor ismerősöm megkérdezte, vajon hajlandó lennék-e egy csoport külföldi diák interjúalanya lenni, egy percig sem gondolkodtam, azonnal igent mondtam. Így történt, hogy tegnap délután mintegy másfél órán keresztül kérdéseket válaszoltam meg és a tapasztalataimról beszéltem.
El tudom képzelni, hogy sokaknak tabu téma az étkezési zavarról (anorexia), pánikbetegségről, és úgy általában életük azon szakaszáról beszélni, amelyre talán nem olyan büszkék. Félreértés ne essék: én sem vagyok az.
Sokszor gondolom, hogy mennyi időt vesztegettem el SZORONGÁSOS FÉLELEMBEN TÖLTÖTT NAPOKRA, kalóriák számolgatására, önmagam sanyargatására, depresszióban és bizonytalanságban. Azonban kétségtelen, hogy az a periódus is életem része és a gyógyulási folyamat alatt sokat tanultam önmagamról és másokról is.
A diákokkal folytatott beszélgetés alatt meglehetősen érdekes volt visszatekinteni a mintegy tíz évvel ezelőtti énemre, s mindez arra inspirált, hogy írjak egy cikket a témáról, vagyis: mit tanított meg nekem a pánikbetegség és a szorongás? Íme.
1. Nézz a szorongásra másképpen
Nem félek a pókoktól, a fogorvostól, az injekciós tűtől, vagy a nyilvános beszédtől.
Ám félek a gyógyszerek mellékhatásától, mindenféle párás és túl meleg helytől, a magasságtól (főleg, ha függőhidakról van szó) és néha még attól, hogy mások mit gondolnak rólam.
Ilyenkor, ha nem is kap el egy pánikroham, kellemetlenül érzem magam, és mindenféle tünetek jelentkeznek: nyugtalanság, lábremegés, gombóc a torokban, enyhe szédülés. Egyszer azonban olvastam egy cikket arról, hogy tekinthetünk (irreális) félelmeinkre úgy, mint egy szurikátára. Igen, arról az aranyos kis állatkáról van szó, aki mindig éberen figyel, hogy honnan leselkedhet rá veszély. Persze, az esetek nagy részében sehonnan sem érkezik veszély. A pánik és a szorongás tulajdonképpen csak meg akar védeni mindattól, amit valaha veszélyesnek vagy kellemetlennek könyvelt el, csak néha emlékeztetni kell arra, hogy most éppen nincs veszély, szóval, nyugodtan lehet lazítani.
2. Nem kell mindig a nulláról kezdeni
Amikor először volt pánikrohamom, hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik. Aztán ahogy egyre gyakrabban ismétlődtek, szinte folyamatosan attól féltem, hogy mikor és milyen formában jön a következő.
Bizony megeshet, hogy több évnyi pánikroham vagy intenzívebb szorongásos periódus után, amikor az ember amúgy jól érzi magát, egyszer csak jelentkeznek a tünetek. Így vagyok ezzel én is. Például, ha turbulencia van a repülőgépen, vagy hosszabb ideig sokat dolgozok, és nem szentelek elég figyelmet az oly’ fontos én-időre. Ilyen esetekben az első gondolatom az volt, hogy ‘Jaj, ne! Már olyan jól voltam! Akkor kezdhetek megint mindent elölről?’
A félelem jogos, de: ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy mennyi mindent tanultam az elmúlt években. Tisztában vagyok a tünetekkel, tudom, hogy jönnek-mennek, mint felhők az égen, és gyakran maguktól elmúlnak. Tudom, hogy mikor vagyok a stresszre érzékenyebb, mikor kell nemet mondanom, mikor ‘kell’ meditálnom, vagy éppen egy egész estét netflixeznem. Ez a megtapasztalt tudás pedig hasznos részét képezi a szorongásellenes fegyvertárnak. Szóval, előfordulhat, hogy egy-két lépéssel visszább kerülsz, de ez okés. Elvégre is az előre haladás a fontos, nem a tempó. Ez pedig teljes mértékben személyfüggő.
3. A félelem generálta történetek
Egy kicsit csalódott voltam, amikor generalizált szorongással diagnosztizáltak. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ‘csak’ szociális fóbiám vagy klausztrofóbiám lenne, hiszen ezeket a helyzeteket aránylag könnyen el lehet kerülni.
De a generalizált szorongás? Akkor ez azt jelenti, hogy mindentől félek? Hogy nem vagyok és leszek képes normálisan funkcionálni? Úgy általában?
Nem. Az én problémám tulajdonképpen az, hogy hajlamos vagyok a túlelemzésre, a túlgondolkodásra, és persze a perfekcionizmus sem sokat segít. Mindezek azonban ‘rossz’ szokások, amelyeket alakítani lehet. Az egyik gyengém a ‘what if’, vagyis a ‘mi lesz, ha?’ sztorik gyártása. Fantáziám pedig van rendesen. Kiskorom óta.
Emlékszem, hogy elég volt, ha megfájdult a hasam, azonnal fogtam az orvosi kézikönyvet, és néhány perccel később már azon aggódtam, hogy mi lesz, ha nem fogom bírni az altatást, amikor kiveszik a vakbelemet. Feltéve, ha időben beérnek velem a kórházba, még a perforáció előtt. Az utazásról már nem is beszélve: Mi lesz, ha éppen vihar kerekedik, amikor felszáll a gép? Mi lesz, ha infarktust kap a pilóta? Mi lesz, ha eltérítenek minket? Mi lesz, ha rám jön egy pánikroham, és nem tudok magamon uralkodni? Mi lesz, ha nem érkezik meg a csomagom? És még folytathatnám.
A ‘mi lesz, ha?’ gondolkodás tulajdonképpen a kreativitás egyik formája. Igyekeztem megtanítani magam arra, hogy más csatornát adjak neki. Elvégre is írhatok történeteket, rajzolhatok képeket. A másik fontos dolog annak a felidézése, hogy milyen sok dolgot értem el, milyen szituációkban álltam helyt, és hogy tulajdonképpen sokkal frankóbb gyerek vagyok, mint azt sokszor feltételezem magamról.
4. A szorongás az, amivel együtt élünk, nem definiál minket, mint egyént
Több embernek, akit csodálok, tisztelek és szeretek, nincs éppen egy zökkenőmentes életpályája. Egyik kedvenc időtöltésem, hogy Oprah Winfrey Super Soul Sunday interjúit hallgatom, ahol aztán sok, látszólag sikeres, erős, talpraesett emberről kiderül, hogy azért váltak erőssé, talpraesetté és inspirálóvá, mert maguk is megtapasztalták, hogy milyen az élet nem könnyű dolgaival megküzdeni, önmaguk árnyékával szembe nézni.
Legyen az Pink, Lady Gaga, Tina Turner vagy Hugh Jackman, csak hogy néhányat említsek. Számomra ők hitelesek, és abszolút nem kevesebbek a szememben attól, mert meg merik mutatni a kevésbé frankó oldalukat és mernek beszélni a gyengeségeikről.
Én sokáig azt hittem, hogy a pánikbetegség, a szorongás és az étkezési zavar egy életre megpecsétel majd, mint gyenge embert. Hát, nem. Formált, alakított, tapasztalatokkal, meglátásokkal szolgált, de hogy szégyellnem kellene magam miattuk? Nem hiszem. Egyszerűen helyet kell nekik adni. És azt hiszem, semmi kivetni való nincs abban, hogy ha úgy általában egy vagány, rettenhetetlen vadmacskának érzem magam, hébe-hóba pedig szurikátának.
Nyolcmillió szorongó ember országában élek
Érdekesség képpen: jelenleg Angliában élek, és természetesen utána néztem, hogy koronavírus ide vagy oda, mi a helyzet itt a mentális betegségek terén. Már csak azért is, mert jótékonysági boltos túráim alatt sok bolt ilyen szervezetek nevét viseli. Az Egyesült Királyságban mintegy 8 millió ember küzd szorongással.
A 2020 év eseményeit tekintve nem meglepő, hogy ebben a számban emelkedés várható, legyen szó poszt-traumatikus szindrómáról, kényszerbetegségről, generalizált szorongásról vagy depresszióról. Azt hiszem, ezért is indokolt, hogy lehulljon az ezeket az állapotokat körülvevő stigma. Merni kell róluk beszélni, hiszen soha ne tudhatjuk, hogy szavaink, figyelmünk és történetünk mit jelenthet másoknak.
