Alkotóként nem a díjak inspirálják, de a visszaigazolás örömével tölti el, ha észreveszik és elismerik a munkáját. A kortárs művészek között is az egyik legismertebb, aki számára a színek érzelmi élményt jelentenek. Nem éppen hagyományos beszélgetés Tuzson-Berczeli Péter festőművésszel.
Az alkotás folyamata Ön szerint önmagában egy tanulási folyamat, nincs készen kapott tudás. Hogyan jelenik meg ez a gondolatsor a művészetében?
Számomra lényeges a különbség az alkotás megszületéséhez vezető út és az alkotás között. Az ember a tanulmányai során megpróbál elsajátítani bizonyos nyelvrendszeri idiómákat, ezáltal megérti és érzi azt a közeget, amiben dolgozik.
Én is megtanultam azokat az eszközöket használni, melyek révén ki tudom fejezni magam. Az évek múlásával a tudáshalmaz leülepedik, és én például azzal szembesültem, hogy ez az egész egy végtelen perspektívába csúcsosodik ki, tehát töredékét tanuljuk meg az egésznek. Számomra az csak illúzió, hogy mindent meg tudunk tanulni, az alkotás egy folyamatos úton levést jelent.
Tipikusan az a kisgyerek volt, aki folyton rajzolt? Ki fedezte fel az önben rejlő tehetséget, hogyan tudott művésszé válni?
Meg kell, hogy mondjam, olyan különösen nem is tartottam magam tehetségesnek. A vásárhelyi művészeti iskolába hívtak be felvételizni, aminek kisgyerekként még nem éreztem a súlyát. Amikor édesanyám kézenfogva elvitt a marosvásárhelyi szecessziós kultúrpalotába a felvételire, őszinte döbbenettel néztem a freskókat; ilyeneket kell majd nekem is festenem? Ettől kezdve adott volt az irány számomra és soha nem is éreztem, hogy mást kéne tennem, mint festenem.
Érdekes ellentmondásokkal találkozik, aki beleolvas a nyilatkozataiba. Azt vallja, hogy minden kép egyfajta „tabula rasa”-val indul, de arra is sokszor utal, hogy érzelmekből, impressziókból táplálkozik az alkotói folyamat során. Hogy fér meg az impresszió és az összegzés egymás mellett?
Azért érzékelhető az ellentmondás, mert minden egyes képem egy nagy történet része. Az üres vászon előtt semmi privilégiumom nincs, teljesen mindegy, hogy előtte festettem e bármit is, vagy sem. Az is teljesen mindegy, hogy valaha fogok e még festeni egyetlen képet is. Minden képet a nulláról kell kezdeni és végig kell küzdeni.
Van egy olyan karakterű alkotói típus, és én ebbe tartozom, akinek meg kell küzdenie magával, az anyaggal és a gondolattal is. Erre gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy újra és újra fel kell magam és a művet építenem a semmiből.
Ez azt is jelenti adott esetben, hogy az üres vászon elé sokszor csak egy megküzdött gondolatsor végén áll oda?
Pontosan így élem meg. Induljunk ki abból, hogy nagyon lassan alkotó ember vagyok, sokat gondolkodom, és sokáig érlelem a gondolatokat. Fiatalabb koromban megpróbáltam felgyorsítani saját magam, de be kellett látnom, hogy önmagamon nem tudok túllépni. Kell az a töltődési idő, amikor a gondolatok feszülnek bennem, ezek indukálják az alkotói folyamatot.
Milyen gondolatok mentén születnek a képek? Adott időszakban egy gondolatkör köré fűzi fel a témákat, vagy szerteágazó gondolatsorok egyikét ragadja ki témaként?
Vannak olyan általános gondolatok, melyek hosszabb időn át foglalkoztatnak, ezektől nem tudok szabadulni. Pontosan olyan ez, mint amikor önkéntelenül dúdolni kezdünk egy dalt; nem tudjuk, hol és mikor hallottuk, de nem tudunk tőle szabadulni. Számomra fontos gondolat a harmóniára, a belső rendre való törekvés.
Azt az egyensúlyt keresem, amiből úgy érzem, hogy már jobbító továbblépés nincs. Ez egy szubjektív dolog, és csak akkor írom alá a képet, akkor lesz készen, amikor eljutok ebbe az egyensúlyi állapotba. Az én felfogásom szerint, ez az az állapot egyben, ami a műalkotás időtlenségét is biztosítja.
Engem mindig is az izgatott, mi van a látvány mögött, mi van a horizonton túl. Nyilván ezek a dolgok szépen egymás mellé rakódnak, s én ezekhez keresem a saját kifejező eszközeimet. Az álmaimat onnan folytatom, ahol az előzőt abbahagytam.
Jól érzékelem, hogy a magánember és a művész egyensúly iránti vágya ugyanolyan mértékű és azonos értékrend mentén működik?
Számomra a kettő ugyanaz és elválaszthatatlan. Persze, bennem is megvannak a belső harcok, a logikus énem csatázik az intuitív énemmel, de nagy és látványos viharokat nem okoz. Úgy gondolom, hogy megfelelő belső beszéddel, és belső egyensúllyal elég jól hasznosíthatóak ezek az energiák az alkotás során. Próbáltam önmagam számára is tudatosítani, hogy a szín az érzelmi aspektus, a formai élmény a képeimben pedig az intellektuális oldalról érkezik.
Aki ismeri a képeit, pontosan tudja, hogy több mint két évtizede a vörös szín dominál a festményein. Önt idézem: „Bár konzervatív alkat vagyok, ezzel együtt meglehetősen öntörvényű is, ha egy reggel más színre ébredek, akkor bizonyosan azt fogom festeni”. Tudja, meddig tarthat a vörös szín dominanciája?
Én is próbálom megfejteni ezt a titkot, még nem sikerült. Leginkább egyes életszakaszokhoz kötődő nagy változásokhoz tudom kapcsolni ezeket a korszakokat. A pályám kezdetén volt egy neoexpresszionista irányvonal figuratív utalásokkal, coelinkékkel, párizsi kékkel. Ezt követte egy másik korszak, melyben a színek egészen a feketéig terjedtek.
Jelenleg úgy érzem, hogy a vörösről még nem mondtam el mindent, így az érintetlenül álló színek nem kerülnek rövid időn belül sorra. Ezzel együtt vagyok annyira öntörvényű, hogyha mást diktál a belsőm, akkor váltok és egy másik utat fogok követni.
Ismert és elismert kortárs művészként tartja számon a szakma és a közönség. Mit jelent Önnek a siker?
A siker egy meglehetősen ingoványos talaj egy művész számra. Meglehetősen őszintétlen lennék, ha azt állítanám, hogy nem szeretem, ha észrevesznek, és elismerik a törekvéseimet. Nyilván ez egy több tényezős folyamat, melyben számomra nem az a siker mérője, hogy megveszik az alkotásaimat, vagy sem.
A vásárlás ténye a kép értékéhez nem tesz hozzá és el sem vesz belőle, pusztán a felvevőpiac aktuális állapotát tükrözi, amit sok minden befolyásol. Az, hogy kiállításokon észreveszik a képeimet, már inkább a sikerhez tartozik. Ezért is szeretem a csoportos kiállításokat, mert aki abból a közegből kitűnik, annak szerintem sikere van.
Sok rangos díjjal ismerték el a művészetét. Melyekre a legbüszkébb?
Nagy örömmel töltött el, amikor megkaptam lakóhelyemen a Dunakeszi Város Közművelődéséért Díjat. Számomra azért kiemelkedően fontos ez az elismerés, mert abban a közegben kapom meg a szeretetet, ahol élek.
2015-ben a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerték el munkásságom, melyet Balog Zoltán miniszter úrtól vehettem át. Ez egy különleges élmény volt a számomra, de úgy vélem, bárki életében annak tekintendő. A szakmai munkám elismeréseként, illetve a kortárs festészetben betöltött szerepemért kaptam meg. Erdélyi származású művészként még inkább azt érzem, hogy kitüntetett a hazám, és ettől sokkal értékesebb számomra ez az elismerés.
Megkerülhetetlen a kérdés: mi, a laikus befogadók, értő közönsége vagyunk a kortárs művészek alkotásainak? Értjük e, szeretjük e, jó helyen van ön szerint a mai magyar kortárs művészet?
Az én tapasztalataim meglehetősen pozitívak, olyan sok elismerést és szeretet kapok az emberektől, hogy én azt érzem, jó helyen vagyok. Azonban, ha a kortárs művészek anyagi helyzetének oldaláról közelítem meg a kérdést, az már egy teljesen más aspektus, innen nézve igen nehéz a helyzet.
Ezekre a változásokra nekünk művészeknek nincs is igazán rálátásunk. Szerintem most is sokan vásárolnának, csak anyagi okokból nem tehetik meg.
Miből inspirálódik mostanában, milyen tervei valósulnak meg ebben az évben?
Izgalmas év lesz számomra 2016, mert elérkeztem Dunakeszin megélt pályafutásom 25. évfordulójához. Ezt egy nagyszabású egyéni kiállítással ünneplem meg, melyet itt rendezünk meg a lakóhelyemen, áprilisban. A közösségnek tartozom azzal, hogy láthatóvá teszem az elmúlt 25 év alkotásainak tágabb keresztmetszetét bemutató tárlatot.
Nem mehetek el észrevétlenül amellett, hogy Ön a teljes munkásságát a szűkebb és tágabb környezetébe helyezi, mondhatni, nekik ajánlja. A lakóhely, és a család az a két pont, ahova mindig visszatér, legyen szó pályájának bármilyen megközelítéséről is.
A közösség és a család nélkül nincs sikeres alkotói pálya, nem hiszek az egyéni sikerben, csak a közösség sikere mellett tudok hitet tenni. Minden komoly siker mögött sok ember munkája áll még akkor is, ha erről nem beszélünk.
A hátországom nélkül nem tudom jól kifejezni magam. A feleségem az, aki lassan három évtizede a mecénásom, a menedzserem és a műkritikusom, aki szelídséggel és szeretettel áll mellettem. Ő az, aki nem restelli kézben elcipelni a műveimet egy kiállításra. Nélküle nem születtek volna meg ezek a képek, ez kétségtelen. Valami más nyilván létrejött volna, de ezek az alkotások biztosan nem.
A képeim vörös transzparenciáján azok a szeretet által generált vörösek sütnek át, amiket én is ajándékba kapok a feleségemtől és a gyerekeimtől, ha pedig tágítom a teret, ebbe a körbe tartozik az a közösség is, melyben élek és alkotok. A vitathatatlanul tetten érhető nehezebb perceken is a szeretet tud átsegíteni.
