Azért le a kalappal azok előtt, akik a vendéglátást választják hivatásul. Biztos van embert próbálóbb meló a világon. Mondjuk a szénbányászok élete sem lehet gyenge, de mivel most épp nem szénbányászkodom, így csak a vendéglátás pincér-pultos szakirányáról tudok beszámolni.
Szűk egy éve űzöm az ipart, így nem tartozom a szakma nagy öregjei közé, de szemem van és annyi otthonról hozott kultúra szorult belém, hogy meg tudjam állapítani valamiről, hogy való-e mindenkinek vagy sem.
Azt gondolom, hogy ennyi különböző jellemű és kultúrájú ember egy étterembe összezárva 13 órán keresztül, ha mást nem is, de nagyon megtanul antihumanista lenni. Nem azt mondom, hogy mostantól be kell szarni minden felszolgálótól vagy szakácstól, akivel egy vendéglátóban dolga van a T. Vendégnek, de minimum az, hogy ha úgy viselkedik a T. Vendég, akkor bizony a kedves mama csuklik ezerrel. Ez tuti.
Fotó: József Bilics Bill
Engem mindig is nagyon érdekeltek a kauzalitással kapcsolatos összefüggések. A mit miért. Mondjuk, hogy miért lehetséges az, hogy egy ember- aki ráadásul ugye városlátogatáson vesz részt mondjuk Budapesten- úgy lép be egy étterembe, hogy egy kurva szót sem szól még akkor sem, amikor hetvenedszerre köszön rá a szerencsétlen kötényes madár, aki mindjárt kiviszi neki a levest.
Komolyan mondom, hogy néha azt érzem, az emberek nagy részét farkasok nevelték, mint Romulust és Remust. Mondjuk a két illető aztán egy nem gyenge biznisz alapkövét rakta le, amit Római Birodalomnak hívunk, éppen ezért nem biztos, hogy a legjobb példa az övék, de legalább jól hangzik.
Mi van veled öcsém, farkasok neveltek?
Nos, hát kb. ezt érzem, amikor az esetek 50%-ában beesik egy vendég az étterembe, ahol dolgozom. Persze vannak nagyon kedves és vidám emberkék, akikkel hosszasan lehet kedveskedni és meg is nyílnak és akár órákig sztoriznak, de ugye emberek vagyunk és hát az a pohár a tizedik órában már félig üres. Komolyan úgy érzem magam, mint a Muppet-show két örege, akik állandóan házsártoskodtak valamiért, de azért na.
Az még OK, hogy a polgár nem köszön belépésnél, de amikor a konyháról jön ki értetlenkedve, hogy nem találta a wc-t, akkor aztán kerek és üveges szemmel nézek rá őszinte értetlenkedéssel. Persze hamar kiderül, hogy egy rostlapra nem lehet kakálni, de hogy miért kell ehhez segítség, azt az agyam még nem tudta dekódolni.
A „lesz egy”, meg a „hozzál már egy…” és a görög drámákat meghazudtoló köszönés nélküli „tu gulas” (még mutatja is a kis ujjaival) azért mindent visz. Néha röhögünk, néha kicsit kiborulunk, de amikor az ember már tizenkettedik órája szállítja a gulyást, már kicsit nehéz elviselni ezt a fajta Neander-völgyet.
Mondom még, mert van bőven jó sztori.
A kislányom valamikor 3-4 éves korában megtanult enni egyedül (már összemosódnak az évek). Aztán mostanra már nagyon szépen eszik. Na ez az, ami a vendégek nagy részéről nem mondható el. Tisztelet a kivételnek. Elmondani sem tudom a csodálkozásfaktor mértékét akkor, amikor a felterített asztalon kb. annyi gulyás van, mint amennyi a csészében volt. A vendég meg közben „very good, compliments to the chef” üzenettel küldi vissza a felismerhetetlenségig dzsuvás tányért.
Fotó: József Bilics Bill
Amikor egy 4 fős asztal egyesével, csúsztatva rendel és nem érti, hogy teltháznál miért nem egyszerre kapják meg a kaját, akkor simán az ölembe ültetném és Kerényi tanár úr pedagógiai módszerével élve, egy vállfával paskolnám el az adott értetlenkedő fenekét, de ugye nem tehetem, mert a vendégnek mindig igaza van. Halljuk ezt megannyiszor.
Vagy az megvan mikor felmerül a kérdés: „Elnézést, de hol van feltüntetve a szervízdíj?” Annak az étlapnak az első oldalán, amit vagy 30 percig olvasgattál te szerencsétlen. Na jó ennyire nem vagyok suttyó, ezt csak gondolom. Inkább széles vigyorral kinyitod neki és megmutatod.
Végezetül az egyik legszebb, amikor fél órával nyitás előtt beesik 3 ember és miután megtudják, hogy még 30 perc a nyitásig, ” az a 10 perc nem számít” matematikai paradoxonnal simán leülnek egy asztalhoz.
Szóval le a kalappal azok előtt, akik hosszú évek óta csinálják ezt a szakmát. Nem gyenge, amit letolnak naponta. Azért vannak tényleg normális vendégek is, de a pohár sajnos nincs mindig félig tele.
Fotó: József Bilics Bill
Nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen élményeitek vannak pro vagy kontra. Sajnos nem csak a vendégek tudnak trógerek lenni.
