Sziasztok! Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!

Lassan fel tudom venni az íráshoz szükséges tempót, így kezdetnek egy kicsit szentimentálisabb vizekre evezek, tőlem nem annyira megszokott módon. Mostanában csapott meg az a szél, amit a most már első osztályos (kis)lányomnak köszönhetek. Hülyeséget mondok. Mindig is itt lengett körülöttem, bennem. Jelen volt a zsigereimben, hisz mindig is éreztem attól függetlenül, hogy nem mindig volt ez kimondva. Egyszerűen leírhatatlan az a fajta feltétel nélküli szeretet, amit az ember fia a saját lányától kaphat. Még akkor is, ha néha komoly összetűzéseink vannak vele. Nincs és nem is lehet olyan helyzet az életben, ami ezt a feltétel nélküliséget felül tudja múlni.

Olyan ez, mint amikor az ember azt gondolja, hogy szerelmes, csak az a jellegéből fakadóan elmúlik. Szerintem. Tök más a helyzet akkor, amikor egy kis lény mellett ott vagy akkor is, amikor az első szavakat kiejti, vagy akkor, amikor az első lépéseit teszi. Ezeket egyszerűen nem szabad kihagyni. Ha az embernek van egy csepp esze, akkor nem hagyja ki. Olyan erős kötelék ez, ami mindent felülír. Komolyan mondom, hogy mindent. Sőt még azt is megkérdőjelezi, hogy lehet-e egyáltalán akár csak megközelítőleg úgy szeretni valakit, mint a kislányunkat. Nem hiszem, hogy van ilyen helyzet.

Próbáltam, nem ment.

Bántottam meg embereket -nem szándékosan-, mert nem ment és nem is tudom, hogy megy-e valaha. Most így érzem. Annyira mindent megad ez a kiscsaj érzelmileg, hogy jelen helyzetemben nincs is szükségem mástól ugyanezt megkapni. Nyilván nem lehet így leélni egy életet, de amikor egy ilyen apa-lánya szimbiózis kialakul, akkor elképzelhetetlen, hogy ezt mással-felnőtt nővel-párral meg akarjam élni, mert ebben a pillanatban ennél szebb és őszintébb szeretetet nem tudok elképzelni.

A beszélgetések, amik kb. egy érett kis hölgy gondolatait közvetítik felém, megdöbbentő erővel hatnak rám. A közös játékok, a hiszti kártyázás közben, mikor elveszíti az UNO partit, csak abban a pillanatban kellemetlenek, amikor kirobbannak a kis lelkéből. Utána meg azonnal megértem, hogy semmi más nem zajlik éppen, csak az, hogy feltétel nélkül kiadja magát nekem vagy a nagyszüleinek. Egyáltalán nem tudatosan mutatja meg a gyengeségeit és tanít meg arra, hogy kell például megnyugtatni egy nőt (mert az, akkor is, ha csak 6 éves).

Tanít a gyerekem. Emberi kapcsolatokra tanít. Konfliktuskezelésre tanít.

Az ölelés erejére tanít. Az őszinte ölelés erejére, hisz tőle másmilyet nem kapok. Nem tudom, hogy meddig tart ez az állapot, de minden percét ki akarom élvezni. Azt akarom (igen akarom), hogy sokkal jobban fel legyenek készítve a gyermekeink arra, hogy egyszer majd maguk is szülők lesznek. Fel legyenek készítve életük legnagyobb kalandjára, ami abban a pillanatban visszafordíthatatlan, amint megszületik a pontos másuk. Így talán nem olvasok majd olyan cikkeket, amiket az elmúlt néhány hétben olvastam tragédiákról. Nagyon sok szomorú helyzetet láttam, nagyon sok szomorú sztorit küldenek vadidegenek a neten, amiktől kicsit mindig meghalok belül, de akkor sem hiszem el, hogy nem leli örömét valaki a saját gyermekében.

Nem hiszem el, hogy vannak olyan szülők, akik nem is akarnak tudomást venni a gyermekeikről.

Nem hiszem el, hogy vannak olyan szülők, akik meg tudják gyilkolni a gyermekeiket. Őket nagyon sajnálom. Sajnálom, mert soha a büdös életben nem tapasztalhatják meg a feltételnélküliséget. Ergo egy egész életet a boldogság hajhászásában élnek le, pedig egy minilény simán kiképezhette volna őket egyszerűen a jelenlétével, a hisztijeivel és a rekeszizom-szaggató röhögéseket produkáló beszólásaival. 

Faterok! Muterok! Ehhez ti is kelletek, mert nem mindenki érdemli meg ezt.