Imádom az olyan kezdetű írásokat, amiben mindenki nagy kedvence a: „brit tudósok” vagy „az amerikai x y egyetem kutatói” adják meg az alaphangot ahhoz, hogy minél hitelesebbé tegye a portál azt, ami lehet, hogy egy orbitális kamu klikkvadászat, de mégis meghúzzák.
Nyilván én is el szoktam olvasni az ilyen baromságokat, de az egyik hasonló cuccos szemet szúrt, mert azt gondolom, hogy rohadt nagy igazságot ír le. Olvastam egy cikket valahol -tényleg nem emlékszem már-, de kijegyzeteltem magamnak pár gondolatot belőle. Biztos lesz olyan, akinek nem tetszenek majd a kis eszmefuttatásaim, de pont ezért szép a blog, mert lehet itt is kommentelni és vitába szállni a szerzővel, úgyhogy kedves olvasók, jöhetnek a pro és kontra érvek.
Nos, az említett cikk egy „svéd pszichiáter” – viccesen kezdődik- állítólagos gondolatait tolmácsolja, miszerint (idézem): ” a megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre”. Az úriembert David Eberhardnak hívják, fent is van a facebookon, őt nem likvidálta a cukorhegy-művek 2019. június 17 és 18-án a közösségi médiából, tehát elvileg egy létező személy, aki Stockholmban lakik, bár a munkahelye a svéd nyelv alapvető ismereteinek hiánya miatt, számomra kicsit talány, de mindegy.
Tegyük fel, hogy gyermekpszichiáter tényleg.
Meg tényleg. Mi van, ha nem is az, de akkor is hatalmas igazságot fűznek a nevéhez. Tökéletesen egyet tudok érteni azzal a kijelentéssel, hogyha egy szülő nagyon megengedő, akkor egy személyiségében nem teljesen egészséges embert nevelget a szárnyai alatt gyermeke személyében. David -mi már csak így vagyunk- elvileg azt állítja, hogy „a szülők engedékenységük következtében egy olyan generációt hoztak létre, melyből teljes mértékben hiányzik az empátia és a figyelmesség.”
Meg azt is mondja, hogy „A gyereknek ismernie kell a korlátait, a lehetőségeit, tudnia kell, mi az, hogy elutasítás, és azt is, hogy egyáltalán nem megengedett minden, amit követel.” Annyira evidensnek tűnik ez, mégis gyakorló apukaként folyamatosan látok olyan példákat, amik ezen tézisek nem állják meg a helyüket.
Kicsit messzebbről indulnék. Édesapám kongói származású. Persze nem mindegy, hogy melyik Kongó, de ezen most nem akadunk fent. Na jó, a volt francia gyarmat, aminek Brazzaville a fővárosa. Azért fontos ezt kihangsúlyozni, mert folyamatosan érkeznek Afrika azon részéből szörnyű hírek, amit a kedves újságíró kollégák egyszerűen csak Kongónak írnak. Nem mindegy, hogy idd ki a bilit, vagy vidd ki a bilit nem? Bukarest vagy Budapest. Na mindegy.
Szóval az a tapasztalatom, hogy az „afrikai” gyermeknevelési módszerek jóval közelebb állnak ahhoz, amit a David mond, mint mondjuk egy liberális gyermeknevelésben hívő szülő módszerei. Nehéz ez, mert nyilván mindenkinek más a háttere, így nem feltétlenül tesz vagy nem tesz tudatosan dolgokat, amikor a gyereke neveléséről van szó. Egy azonban biztos, hogy nem az iskolázottság és az olvasottság tesz valakit jó szülővé. Egy titka van, az intelligencia és az otthonról hozott minta. Ha valaki például csak elböfögi magát gyerekkorában, nagy eséllyel mindent megkap, amit csak akar. Kérdés, hogy felnőttként vagy fiatal felnőttként, hogy viseli majd az első pofonokat? Jaaaaj már majdnem elmentem a liberális mellett. Nem a mai értelmezésében használom ezt a szót, nyugi. A klasszikus értelmezése sokkal egyszerűbb.
Kongóban tehát ismeretlen/nincs/zéró/nulla a visszadumálás a szülőnek.
Nincs ilyen kategória. Miért? Mert tisztelik a szülőket még akkor is, ha szegények. Még akkor is, ha gazdagok. Ha a szülők kimondják a szót, hogy vacsora, akkor a gyerekek mennek vacsorázni. Nincs olyan, hogy jaj ezt most nem szeretem. Megeszik, amit kapnak. Nyilván a fater-mutter duó nem direkt csinál olyan kaját, amit a gyerekek nem szeretnek. Egyszerűen csak benne van a pakliban. Simán meg lehet kérdezni a nagyszülőket vagy dédszülőket, akik Budapest felszabadítása után ételt tettek le a családjuk asztalára, hogy minden esetben olyat ettek-e, amit mindenki imádott? Mégis felnőttek.
Kongóban nincs olyan, hogy ha valaki meghal a családban, akkor a családtagok évekig bíróságra járnak azért, hogy kié legyen a ház. A legidősebb férfi megmondja és szépen elfogadják. Itthon meg a saját családomban voltak olyan esetek, amikor vérre ment az ügy hasonló okból. Totál érthetetlen.
Visszatérve David eszmefuttatásához, mondott még egy nagyon érdekeset a cikkben. “A mostani társadalomban csődöt mondtak azok a régen jól bevált nevelési normák, amikor a szülő rendre tudta utasítani a gyereket, és meg is tette”.
Na jó, van még egy aranyköpése: „A szülők pedig úgy csinálnak, mintha a gyerek legjobb barátai lennének, vagy legalábbis azzá szeretnének válni, csak sok akadályba ütköznek. ” Térjünk csak vissza a kongói vacsihoz. Ha a gyerek a VACSORA GYERTEK ENNI felszólításra nem megy kezet mosni és ül az asztalhoz, akkor bizony sokszor az a menü kimarad és legközelebb reggelinél tudja csillapítani az éhségét. Nem éheztetik a gyereket, csak megtanítják arra, hogy akkor egyen, amikor mindenki más eszik. Hány olyan szitut látok, ahol folyamatosan össze-vissza ül az asztalhoz a család mondván, hogy hát hadd játsszon, hadd tévézzen, hadd csináljon, amit akar a gyerek. Hány olyan véleményt hallok, hogy a gyereket nem szabad korlátozni, mert nem lesz önálló, meg hasonló baromságok. Ha nincs meg a határ, a mozgástér, na akkor jönnek a „kurva anyázások”, a „menj a francbázások” és a „leszarom, amit mondaszozások”. Nem a levegőbe beszélek, hallottam és tapasztaltam sajnos ilyeneket.
A gyerek majd megtanulja a saját kárán, hogy mit hibázott.
Hát könyörgöm, nem a szülő dolga az, hogy megóvja a gyerekét, vagy adott esetben megtanítsa a világ nagy dolgaira? A szabályokra? Hogy piros lámpánál meg kell állni, hogy a zebrán körülnézzen? Totálisan érthetetlen számomra az, hogy sűrített időközönként ajándékokkal halmozzák el a gyerekeket, akik nem is értik miért kapták, de nyilván rohadtul örülnek az ajiknak. Azt azonban már sokan nem veszik figyelembe, hogy olyan dologhoz szoktatják hozzá, ami irreális. Nincs értelme, hisz elveszti mondjuk a motivációs erejét.
Gondoljunk csak bele abba, hogy mit tesz az a gazda, akinek közvetlenül betakarítás előtt átutalják a pénz azért, amit még nem szedett aratott le? Kimegy aratni? Lehet, hogy ez nem volt túl jó példa, de a lényegen nem változtat. Egy csomó szülő arra büszke, hogy a gyerekének a legjobb barátja? Mi van? Legyen az apja vagy az anyja és legyen vele jóban, beszélgessenek, legyen közös élményük, vagy mittudomén, de ne legyenek a gyerekek barátai. Ez annyira skizoid. A gyereknek megvannak a barátai. A szülő meg nem ugyanaz a státusz egyszerűen.
Na most jól kiírtam magamból. Kíváncsian várom a pro és kontra véleményeket. Milyen optimista vagyok, hogy pro is lesz mi?
