Én csak egy mezei anyuka vagyok, semmi cicó, semmi erre születtem… csak egy mezei anyuka…de Bendegúz kérte, öltözzek fel csinosan…és befontam a hajam, mint egy csodás randevúra…kipucoltam a cipőmet, és a szívemet is próbáltam ünneplőbe öltöztetni, mert „anya, ma tuti, még a Hans apukája is ünneplőben lesz, még a Marie anyukája is”…Izgultam…Vasaltam.. elindultunk…
…mikor befordultunk az óvoda udvarába, láttam, hogy rendeltek virágot. Itt nem szokás virágot adni. Drága és majdhogynem nincs ilyenkor…vágott virág, no way…De itt és most rendeltek virágot…Már akkor könny futotta el a szemem, és igazán tartanom kellett magam, hiszen még el sem kezdődött a műsor…De mi hatott meg?…
Nem tudom…mert nem hiányzik igazán sem a műsor, sem a hálálkodás, sem a reggeli, és az összes virág előbb vagy utóbb kipusztul nálunk, és nincs bennem vágy, hogy bármelyiküket is színpadon lássam…és különösképp jól sem esik…de
…rám tört mindaz, amit éreztem az év mindennapi szürkeségében…a hit, hogy látom milyenek, a jót is, rosszat is…tudom a határaikat, mert nap, mint nap emlékeztetnek az ott hagyott zoknik, a tükrön hagyott „csak azért is összefogkrémezem, mert az olyan jóóóó” nyomok, a morzsák az ágyamban, mert mellettem melegszenek fel, és én tőlük…a foltok a ruhámon, melyek sosem jönnek ki, a szelvétium, távirínyító, farmelegítő…és minden…a rekedtre kiabált napok, mikor semmi nem megy, és senki sem mozdul, és amikor az autóból mindenki keze kilóg, mert boldogan szeljük az utat hazafelé, és a hajunkba kap a szél…amikor tudom, hogy el fognak esni…de mégis bízom, hogy hátha épp most mégsem…
Mint a lesifotós úgy várom áhítatban a pillanatot, aminek épp részese lehetek. Levegőt sem veszek…”a szívem is fülel, hogy értsek valamit.” A vágy, az a legbelsőbb szenvedély, hogy valahogy, bárhogy tartsam őket, biztassam őket, de láthatatlanul, mintha mégsem tenném…hogy hogyan szeressem őket, hogy ne törjem össze, ne fojtogasson, elengedjem, de meg is tartsam. Hány könyvet olvastam erről, és egyre tanácstalanabb vagyok, és egyre inkább a csak ma, csak ma tudjam őket épp eléggé szeretni vezet…
Gondolatok, melyeket senki nem lát, a kétségbeesés, hogy „mi lesz belőled Te kölyök?”…és a fürdőzés, mikor látom, kinyitotta szárnyait, és felröppent…A rácsodálkozás…hogy „jéééé, de bátor, talán tűzoltó lesz, s katona, vadakat terelő juhász”, és a rácsodálkozás…”óóóó, a saját lábában is elesik, és folyton csorog a nyála, és a gyertyát nem elfújja, hanem lelocsolja”…be kell látni, ezt be kell látni…
…mindezt egyszerre…Egyszerre megélni…csoda-e, hogy folyik a könnyem?…
