Mióta Hawaii-ra jöttem, nagyon szerettem volna felkeresni egy olyan helyet, ahol láthatóak a sziget őshonos madarai. Ezért is utaztam ide a föld másik felére, hiszen ezekkel a csodálatos élőlényekkel dolgozom a hétköznapjaimban. Sokukat azonban mindeddig nem volt szerencsém meglátni élőben.
Madarászni Hawaii-on nem olyan egyszerű dolog, mint mondjuk Magyarországon. A kerteket csupán inváziós, betelepített madarak látogatják, a városokban csupán gerléket és pintyeket láthatunk, amelyek többnyire elszabadult díszmadarak leszármazottai. A reggeli madárének a myna madarak rikácsolásában és a zebragerlék búgásában merül ki. Ennek azonban köze sincsen az igazi hawaii-i énekesmadarak dalolásához.
A kipuka
Nem egyszer próbáltam megtalálni a megfelelő helyet, ahol végre hallhatom ezeket a madarakat. Többnyire nagyobb tengerszint feletti magasságban találhatóak, a hegyek oldalában lévő őshonos erdőségekben vagy az úgy nevezett kipukák egyikében.
A kipuka egy olyan erdővel borított területet jelent, amely egy lávafolyás során sikeresen megmenekült az izzó folyam elől és ezért régi erdők borítják.
Amikor az ember végigmegy egy lávafolyam megszilárdult hullámai mellett, ezek az erdős foltok úgy néznek ki, mint oázisok a sivatagban. El vannak zárva mindentől, de éppen ezért a madaraknak megfelelő menedéket nyújtanak.
A helyi kipukákat már többször is meglátogattam a munkám során, így alkalmam adódott látni néhány őshonos madarat. Egyszer-kétszer a Vulkánok Nemzeti Parkban is jártam, amely két működő vulkán, a Kilauea és Mauna Loa körül helyezkedik el. Itt is hallhatók a madarak, de még ez a hely sem közelíti meg azt az élményt, amelyet az Upper-Waiakea természetvédelmi területe kínál.
Az Upper Waiakea természetvédelmi területet őshonos növények borítják Hawaii-n
A helyet nem volt könnyű megtalálni. Azokra a felvételekre kellett hagyatkoznom, amelyekkel a laboratóriumban dolgozom. A felvett madárénekek alapján találtam egy kipukát, amely sokféle madár hangját adta vissza és a munkatársaim is megerősítették, hogy ott sok érdekes madarat lehet találni. Így tehát felpakoltam és elindultam, hogy megnézzem magamnak a helyet.
Mindenütt fák
A laboratóriumban kapott útmutatás segítségével meg is találtam a túra útvonalat, amely a kipuka erdejéhez vezet. Már amikor átvágtam az első lávamezőn és megláttam a fákat, hallottam, hogy rengeteg madár énekel – ritka tünemény ezen a szigeten. Felsétáltam egy domb tetejére, ahová a túraút vitt és letekintettem a másik oldalra. Mindenütt őshonos növények. Nagy, öreg, zuzmóval borította koa fák és gyönyörű, mélyzöld ohia lehua fák piros, seprűs virággal. Azzal a virággal, ami a legtöbb nektárevő hawaii-i madár táplálékául szolgál.
Olyan volt, mintha egyszeriben átléptem volna egy másik világba, ahol még mindig jelen van valami az ’igazi Hawaii-ból’. Ez pedig nem pálmafákkal borított tengerpartokat jelent, hanem öreg, göcsörtös, de csodaszép fákat, amelyek lassan kolonizálják és meghódítják a kietlen lávafolyamokat.
A fákon pedig mindenütt madarak csiripelnek. Kicsit olyan érzés, mintha a fák énekelnének magukban, hiszen a legtöbb madár a lombozatban keresgéli a táplálékát, de közben egy pillanatra sem hallgat.
Itt volt szerencsém látni az én hőseimet, azokat az apró énekesmadarakat, amelyek eddig túlélték, hogy az élőhelyeik megtizedelődtek, és a fákat, amelyeken élnek, kivágták. Eddig sikerült elkerülniük a rengeteg veszélyt, amit az emberek hoztak a nyakukra, patkányok, macskák és szúnyogok képében. Mindegyik faj az evolúció egy külön lépcsőfokát jelenti.
Felejtsd el Darwin pintyeit, Hawaii erdei madarai még jobb példával szolgálnak.
Valamikor régen egy kósza pinty megérkezett a szigetvilágba
Valamikor réges-régen egy kósza pinty megérkezett a Hawaii-szigetvilágba. Azért, hogy kihasználja a szigetek nyújtotta táplálék forrásokat, evolúciós fejlődés során új fajokat hozott létre, amelyek az erdők különböző készleteire specializálódtak. Így született meg például az ’I’iwi, Hawaii talán legikonikusabb nektárevő madara. Ennek a skarlát színű, görbe csőrű madárnak az éneke némileg furcsa az európai füleknek, hiszen kicsit úgy hangzik, mint egy mechanikus szerkezet. Más nektárevők is találhatóak a szigeteken, itt nálunk ezek a madarak az ’Apapane és az ’Amakihi. Vannak itt rigó és légykapófélék is: a fuvolázó ’Oma’o és az erdő aljnövényzetében mozgó ’Elepaio. Míg sajnos az ’Oma’o lefotozásával meggyűlt a bajom, az ’Elepaio megörökítésével nem volt semmi probléma.
Ezek a kismadarak roppantul kíváncsiak, így szívesen odajönnek az emberhez egészen közel, hogy jól megnézzék maguknak.
Az ’Elepaiot nehéz megtalálni, ám ha megvan, akkor már könnyű fotózni, mert igen kíváncsi madár
És ha netalántán van nálunk egy felvétel egy másik ’Elepaio csiripelésével, akkor a lejátszáskor rögtön megjelennek körülöttünk a fákon, hogy lehetőleg elzavarják a betolakodót.
A hétvégén alkalmam nyílt meglátni az egyik legveszélyeztetettebb hawaii-i madarat is. Evolúciós szempontból is roppantul érdekes látványt nyújtott. Az ’Akiapola’au egy kis zöldes-sárga madár, meglehetősen furcsa csőrrel.
Az ’Akiapola’au madárnak igyen furcsa csőre van
A felső csőrkávája felettébb hosszú és így egy különös csipesz látványát kelti. A madár gond nélkül mozog le és fel a fák kérgén és az ügyes csőrével lefeszíti azt, illetve kivájja, ahol rovarokat talál.
Gazdag hobbi madarászok százai fizetnek hatalmas összegeket olyan túrákért, ahol esetleg megláthatják ezt a madarat: nekem olyan szerencsém volt, hogy egy rövid túra alkalmával nem is egy, de kettő időzött hosszan egy fán, közvetlenül mellettem.
Az Upper Waiakea természetvédelmi területe egy olyan kincset őrzött meg, ami a világon sehol máshol nem lelhető fel.
Remélhetőleg ez még jó ideig így is marad, habár a globális felmelegedés minden ilyen élőhelyet fenyeget. Az én reményem az, hogy tovább dolgozhatok ezekkel a madarakkal és talán hozzájárulhatok ahhoz, hogy az élőhelyük fennmaradjon és mások is gyönyörködhessenek bennük.
