Öt éves koromban, amikor a legtöbben még meséket szeretnek hallgatni, én egy fekete könyvet szorongattam állandóan a kezemben, aminek már teljesen szétfoszlott a külső borítója: Peterson & Mountfort & Hollom: Európa madarai.
Kívülről tudtam ötévesen az összes madár nevét
Annyira szerettem nézegetni a színes képeket, hogy egy idő után megtanultam kívülről az összes benne fellelhető madár nevét, pedig még olvasni sem tudtam. Mindig is lenyűgöztek a madarak és ahogyan képesek átszelni kontinenseket minden ősszel és tavasszal. De öt évesen még eszembe sem jutott, hogy a madarak fognak rávenni engem is arra, hogy elrepüljek a Föld másik felére.
Általános iskolában egyszer írattak velem egy fogalmazást arról, hogy hogyan képzelem el az életemet, ha felnövök. Nem emlékszem pontosan, mikor írtam meg ezt a levelet a felnőtt önmagamnak, de azt hiszem 10 éves lehettem. A tizedik ballagási évfordulómon kaptam csak vissza, amikor már 25 éves voltam. Éppen végeztem az egyetemen az első diplomámmal, jól fizető munkám is volt és mindemellett nyelvtanárként is dolgoztam. Szerettem tanítani és tolmácsolni, de az irodai munka, amit egy nagy cégnél végeztem, nem nagyon tett boldoggá. És akkor megkaptam ezt a furcsa levelet egy gyerek tollából, aki nálam százszor magabiztosabb és eltökéltebb volt. Azt írta, hogy belőle egészen biztosan ornitológus lesz és madarakkal fog foglalkozni.
Kicsit elszégyelltem magam
Láthatólag ez a gyerek tökéletesen tisztában volt azzal, mi tenne boldoggá – hogy lehet ez? Még egy jó évbe tellett, mire úgy határoztam, hogy annak ellenére, mennyire elbátortalanítottak ettől középiskolában, jelentkezem egy biológia képzésre. Olyan helyre akartam menni, ahol van elég pénz a környezetvédelemre, a legújabb laboratóriumi eszközökre és ahol nem szimplán biológiát tanulhatok, hanem alkalmazott környezetvédelmet is. Így találtam rá a Stirlingi Egyetemre Skóciában. Próbálkozásként elküldtem a jelentkezésemet és csodák-csodájára felajánlottak egy helyet nekem.
Így kezdtem el az egyetemet másodszorra, sokkal megfontoltabban és sokkal világosabb célokkal.
Hamarosan kiderült, hogy nem is vagyok rossz mindebben. A rengeteg egyetemen kívüli munka és tanulás eredményeképpen tavaly kijelöltek egy csereprogramra, ahol az úticélom Hawaii lett.
Jelenleg tehát egy trópusi szigeten ülök
A Csendes-óceán közepén élek, 19.000 km-re az otthonomtól, de pontosan ott, ahol a segítségemre a legnagyobb szükség van. Kevesen tudják, de a Hawaii-i szigetcsoport törékeny élővilága hatalmas károkat szenvedett, mióta az emberiség megvetette itt a lábát. Nemzetközi környezetvédelmi körökben ezt a helyet senki sem emlegeti földi paradicsomként; inkább úgy beszélnek róla, mint a Föld kihalási központja.
Olyan sok állat- és növényfajt vesztettünk el itt, mint sehol máshol a világon. Az őshonos madarak 90 százaléka már homályos emlékekben sem létezik. A rengeteg, emberek által behurcolt növény és ragadozó teljesen tönkretette az egyensúlyt és jelenleg tudósok egész hada dolgozik azért, hogy megmentsük az utolsó, kihalás szélére sodródott fajokat.
Apapane, I’iwi, Amakihi és Elepaio
Amikor megérkeztem az egyetemre, rögtön a második nap felkerestem az egyik ornitológus professzort, aki egyben a tanszékem vezetője is és megkérdeztem, mivel tudnék hozzájárulni a madarak védelméhez olyan módon, hogy közben tanulok is belőle. Másnap már a laboratóriumban ültem és olyan madárdalokat elemeztem, amelyeket azelőtt sosem hallottam. A felvételek, amelyeken dolgozunk, az utolsó megmaradt őshonos erdőkből érkeznek, ahol olyan madárfajok találhatóak, amelyek csak itt, ezen a szigetcsoporton fordulnak elő az egész világon. Amellett, hogy gyönyörűek és érdekesek, a nevük is felettébb dallamos: Apapane, I’iwi, Amakihi és Elepaio – csak hogy említsek egy párat közülük. Összeszorul a torkom, amikor hallom őket énekelni, hiszen ki tudja, meddig lesznek még itt.
Mesélni fogok a tapasztalataimról
Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetne elkerülhető ezeknek a fajoknak az eltűnése és hogyan lenne megakadályozható, hogy más állatok is a kihalás szélére sodródjanak. A tudomány itt már nem elég; az okok mindig emberi jelenlétre vezethetők vissza. Ezért gondolom azt, hogy a kommunikáció kulcsfontosságú.
Úgy döntöttem, hogy amikor éppen nem dolgozom, mesélni fogok a tapasztalataimról, helyekről, a természetről és remélem, hogy a történeteim eljutnak minél több emberhez.
És hogy ez a taktika valóban működik, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy körülöttem minden ismerősöm elkezdte az eget figyelni és naponta kapok homályos fényképeket madarakról, a következő kíváncsiskodó kérdéssel: „Meg tudnád mondani, hogy mi van a képen?”