Meghozta az első tudatos lépést a karrierje építésének érdekében, pedig azt szereti, ha hagyják, hogy tegye a dolgát. Abban hisz, ha szakmailag felkészült és jól teljesít, akkor úgyis megérkeznek a felkérések –Magyar Bálinttal beszélgettem.
Elég hangos lett körülötted a világ, amióta a Group’n’ Swing férfi frontembere lettél. Hogyan kerültél a zenekarba?
Már körülbelül öt éve volt elképzelésem arról, hogy hasonló műfajban szívesen énekelnék. Azonban mindig is sodródó típus voltam, hagytam, hogy a feladatok megtaláljanak. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen tudatosan eldöntöttem, a csapatban akarok énekelni, ezért ez év januárban megkerestem Mihályi Rékát, a zenekar énekesét, aki elhívott próbaéneklésre. Amikor Réka meglátott bringás ruhában, azt mondta – na, ez a fickó biztosan nem lesz az énekesünk. Aztán meghallotta, hogy kívülről fújom a zenekar szinte összes dalát, ráadásul első pillanattól működött köztünk az összhang is, így februárban debütáltam az együttesben és azóta is remek hangulatban dolgozunk együtt.
Külön büszkeség számomra, hogy ezt a gesztenyét én kapartam ki magamnak.
Eddig nem volt rád jellemző az önmenedzselés?
Egyáltalán nem. Az a típusú ember vagyok, aki szereti, ha hagyják, hogy végezzem a dolgom. Ha jó vagyok, akkor úgyis hívnak. Nem reklámozom magam, hanem tőlem telhetően a legjobban végzem a munkám.
Miben vagy jó, hogyan határozod meg magad?
Szerintem jól tudok beszélni, jól énekelek és itt most nem a tehetségkutatós színvonalra gondolok. Ahhoz képest gondolom magamról azt, hogy jól éneklek, hogy valaki meg teljesen nulla, vagy minimális énektanulás után állítja magáról azt, hogy tud énekelni és ő egy sztár. Én sztárnak sem tartom magam, én csak tanulok, és ebben a folyamatban minden koncert és fellépés egy állomás. Mindegyik előadás után megvizsgálom, mennyivel voltam jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb, mint az előző alkalommal, mert hiába gondolom én vagy a családi-baráti köröm azt, hogy jól énekelek, ha erről a többi párszázezer ember másképpen vélekedik.
Milyen visszajelzéseid vannak, hogyan vélekedik rólad a nagy többség?
Szerencsére kapok visszajelzéseket szép számmal, s a többségük pozitív. Egy színházi darabban a színpad széléig látok el, odáig játszom, interakció csak a partnereim és énköztem valósul meg. A közönség ebből kimarad. A Group’n’ Swing koncertjei ebben is újszerűek számomra, mert a közönség aktív részese a műsornak, odamegyünk hozzájuk, kommunikálunk velük. Úgy vélem, ebben még van fejlődni valóm.
Nem ez az első zenei stílus, amiben elmélyedsz. Honnan indultál?
A Liszt Ferenc Zeneakadémia klasszikus ének szakán végeztem, s még mindig nem mondtam le arról, hogy megtalálnak a klasszikus lírai bariton hangszínt igénylő felkérések. Szerencsére a sok szinkron miatt is eléggé rugalmas a hangom, könnyen át tudok állni az operaéneklésről a könnyedebb műfajok megszólaltatására. Nyilván hosszabb távon érdemes valamelyik stílus mellett véglegesen elköteleződni. Ráadásul a zenés műfaji kalandozásaim segítenek abban, hogy színészi képességeim is kiteljesedjenek, mert például a jó színpadi mozgásra nagy szükség van egy klasszikus énekes szerep megformálásban. Gondoljunk csak, a régi „lefúrt lábú” operaénekesek szerepkörére, melyeken szerencsére az idő és a nézői elvárások is túlléptek már.
Mit jelent a népszerűségedben a zenekari formáció?
Azt hittem, a Barátok köztben való szereplésem kinőhetetlen lesz, de szerencsére ezen a nyáron már előfordult, hogy nem azt kérdezték: ugye te vagy a Lóri a Barátok Köztből, hanem azt, hogy ugye te vagy az énekes a Group’n’ Swingből? Ez jólesik.
Elmondhatod, hogy egy darabig befejeződött számodra az útkeresés és elégedett vagy a jelenlegi helyzeteddel?
Az a típusú ember vagyok, aki tartósan sosem érzi jól magát sehol. A Kis hercegben vagy egy mondat, amikor a Kisherceg megkérdezi az állomásfőnöktől, miért mennek ide-oda a vonatokkal az emberek, amire azt válaszolja az állomásfőnök: „… mert az ember sosem érzi ott jól magát, ahol éppen van.” Én is pont így érzek általában egy idő után.
Ráadásul a legutolsó kapcsolatomban megkaptam a partneremtől, hogy meg kéne végre találnom a jól érzem magam érzését ott, ahol éppen vagyok. Ez elgondolkodtatott. Jelenleg úgy érzem, hogy a zenekarban tartósan megtaláltam a helyem, mert abszolút úgy élem meg, hogy ez a feladat egyre inkább rám szabódik. Azt is észreveszem, hogy egyre jobban felismerem azt, hogy milyen vagyok.
A felismerés és a cselekvés között nyilván rövidebb az út, mint eljutni a felismerésig.
Én is így érzem. 15-20 évig követjük a hozott mintákat, s amikor elkezd megérni a változtatás igénye, nem lehet azonnal borítani mindent, mert be kell járni az utat, ami egy borzasztóan nagy munka. Az, hogy felismerem az utam, nem elég, hiszen azon állhatatosan végigmenni sokkal nehezebb.
Úgy érzed, hogy hiányoztak az eszközeid ahhoz, hogy felismerd a követendő utad?
Igen, és eddig az is furcsa volt, hogy sok ismerősöm ezeket a felismeréseket már 20-30 éves kora között megtette, és a harmincas éveiben már be tudja járni a saját útját, én pedig még csak mostanában csodálkozom rá sok mindenre. Nem vagyunk egyformák, én most annak örülök, hogy legalább rájövök dolgokra. Megnyugtató látnom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki jóval 30 éves kora után jut el saját maga megismeréséig, ez hitet és önbizalmat ad a további fejlődéshez.
Ráadásul eddig fájdalom -és konfliktuskerülő módban igyekeztem létezni és megoldani dolgokat, de már tudom, ez nem járható út. Ez csupán a sodródásnak egyfajta módja, és felismertem, hogy csak arra volt jó, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom dolgokért. De mivel a sodródásért is én magam felelek, ezért ezt a kabátot ideje levetni.
Amikor kilépsz a komfortzónádból és kiállsz magadért, az törvényszerűen fájdalommal és a konfliktushelyzetek felvállalásával jár.
Abszolút így van. Azt fedeztem fel az utóbbi hetekben, hogyha bánat vagy fájdalom ér, az is a tanulási folyamat része és nem szabad elmenekülni előle, mert akkor sokkal később lesz valami nagyon megoldhatatlan dolog belőle. Sokkal jobban hiszek a betegségek lelki okokra történő visszavezetésében, minthogy hagyjam, hogy egy feldolgozatlan probléma esetleg egy komolyabb betegség formájában törjön a felszínre.
Viszonylag fura fazonként közlekedsz a városban; alaphangon téged mindig kerékpáros ruhában, kerékpáron látunk száguldani. Láthatóan nagyon fitt vagy és izmos, sportos a külsőd. Környezettudatos megfontolásból kerekezel a városban, vagy csupán sportolsz?
Természetesen tudom és gyakorlom a hova-mit vegyek fel leckét is, de nem mindig szeretem. Néha, ha a szinkronstúdióba ingben állítok be, megjegyzik a kollégák, –nahát, te tök jó pasi vagy, te tudsz így is kinézni? Hát persze, hogy tudok, csak nekem ez kényelmetlen. Nyilván öltönyben is járok és nincs is ezzel semmi gond, de nem érzem komfortosnak. Arra is volt példa, hogy egy énekversenyre öltönyben és kerékpáron érkeztem. Amikor csak tehetem, akkor kerékpáron közlekedek. Emellett rendszeresen úszom és futok is.
Minden érdekel, ami a környezetvédelmemmel kapcsolatos. A fenntartható fejlődés megoldásai érdekelnek. Fontosnak tartom, hogy minél szélesebb körben terjedjen el a zöld szemlélet a lakosság körében. Sokszor nézem, hogy gyilkolják a fákat, minden évben 100-150 fa pusztul el csak Budapesten, melyeket nyomós ok nélkül vágnak ki. Ez legalább annyira dühít, mint amikor az emberi jogokat tiporják sárba. Zalában nőttem fel, ahol sok volt az erdő, s a mai napig szinte fizikai fájdalommal élem meg, ha a zöldterületek értelmetlen pusztítását látom.
Mennyire fontosak számodra a baráti kapcsolatok?
Hajlamos vagyok rá, hogy ellegyek a saját világomban: sokat olvasok és bringázni is legtöbbször egyedül megyek. Mostanában szembesültem azzal is, hogy nincs ugyan sok barátom, de ők fontosak a számomra. Ráadásul azt sem várhatom el, hogy mindig ők hívjanak fel, hanem nekem is meg kell kérdeznem, hogy ők hogy vannak. Ha odafigyelek rájuk, akkor ez már ettől kezdve egy pozitív öngerjesztő folyamatként működik.
Kik segítenek az utadon előre haladni, kikkel osztod meg a bánatod, kitől fogadsz el tanácsokat?
Fontosak a családom visszajelzései, bár édesapámtól nem várom el, hogy 260 km-es távolságból az életem minden mozzanatát lekövesse. Amióta Budapesten élek, a nővérem a legfőbb bizalmasom, vele egyre több mindent osztunk meg egymással arról, hogy mi zajlik a lelkünkben. Két olyan barátom van, akikkel igen szoros a kapcsolatunk. Látod, ahogy erről mesélek neked, egyre biztosabban érzem, hogy a baráti kapcsolataim működtetésén még van mit dolgoznom.
Ha változtathatnál a téged körülvevő világban három dolgon, mik lennének azok?
Napelemet tennék minden házra, s beszüntetném a kőolaj és földgáz használatát, mert tudom, hogy ez nem futurisztikus elképzelés, hanem évtizedek óta megvalósítható lenne.
Áttérnék az elektromos autók használatára. Ha az autósok az üzemanyagra költött rengeteg pénzt elektromos autóra költenék, már sokat tennénk az energiatakarékosság kérdéskörében.
A zöld területek növelését, a fák életének megóvását kötelezővé tenném. Nyilván vannak ésszerű gazdálkodási szempontok, de az értelmetlen pusztítást meg kell szüntetni.
Észrevetted, hogy egyetlen vágyad sem személyes ambíciókra, hanem össz-társadalmi szintű problémára reflektál? Mennyire számítasz te és a személyes preferenciáid, hova helyezed ezeket a társadalom szintjén?
Utaltam rá a beszélgetésünk elején, hogy én ez a „teszem a dolgom” típusú ember vagyok. Azért, mert a munkám miatt sokszor a nyilvánosság előtt élek, nem kell engem túllihegni. A szakmai teljesítményem vagy elhelyez egy megfelelő szintre, vagy nem, eldől az évek során.
Talán ami nagyon fontos személyes ambícióm, hogy a magánéleti nyugalmam meglegyen, amit a csend, a nyugalom és a nagyvároson kívüli életforma jelenthet hosszútávon, és remélem, hogy mindezt idővel egy társ oldalán valósíthatom meg.
