Tisztában van a karakterével, sőt, nagy adag belső humorral játszik rá. Csupa mosoly, vidámság, pedig nem érzi azt, hogy védett burokban lenne a mai magyar színjátszás.
Próbáról érkezett a találkozónkra. Milyen darabra készül éppen?
– Arnold Wesker: A konyha című darabját próbáljuk, túl vagyunk egy nehéz próba időszakon. Most kaptunk egy kis szünetet, de augusztusban folytatjuk. Október elején lesz a bemutató, addig viszont mind fizikailag, mind szellemileg igen kemény munka vár ránk.
Kit formál meg a brit kortárs drámaszerző sikerdarabjában?
– Max-ot, a nem nagyon szerethető hentest játszom.
Látta a darabot, mielőtt a szerep megtalálta Önt?
– Ezt a színművet többször játszották Magyarországon nagy sikerrel, számomra felejthetetlen volt az 1979-es, Zsámbéki Gábor által rendezett- előadás, amit 19 évesen többször is megnéztem a Nemzeti Színház stúdiósaként. Nekem külön érdekesség, hogy ugyanazon a színpadon lépek a közönség elé, mint közel 40 éve az elődeim, hiszen csak a színház neve változott, az épület, a színpad ugyanaz maradt.
A színészi pályája szinte pontosan 34 éve indult. Hogyan változott a színházak világa belülről nézve?
– A szakmai elvárások nem sokat változtak, most is nagyon komoly munkát követel a színpad, rengeteg lemondással jár ez a szakma, csak az tud a deszkán maradni, akinek ez a világon a legfontosabb. Ez nem a perc celebek világa! Bár az is igaz, hogy celebnek lenni anyagilag sokkal jobban megéri manapság.
A legnagyobb változás talán az, hogy egyre kevesebb állandó társulat van, főleg darabokra szerződtetik a színészeket, ez a bizonytalanság nem igazán használ a művészi munkának. Szerencsére a Pesti Magyar Színháznak állandó a társulata, és remélem, hogy így is marad is sokáig.
Szűcs Sándor a színpadon
2003-tól tagja a Pesti Magyar Színház társulatának, előtte annak elődjénél, pályája kezdetén pedig vidéki színházakban játszott, és végig hű maradt a színházhoz. Honnan ez az olthatatlan szerelem az élő előadások iránt?
– A színpadon nem lehet hazudni. A filmen a színészi munka nagyon sok tényezőtől függ; kamera, világítás, vágás, míg a színpadon csak a színész marad. Ott nem lehet újra venni a jelenetet, vagy ami nem sikerült azt kivágni.
A színjátszás az akkor és most művészete. Fantasztikus, amikor a színpadon lévő színész érzi a közönséget, bár volt már olyan előadás, amikor semmilyen reakció nem jött a közönség soraiból, nem volt nevetés, nem volt egy pisszenés sem, de sokat tapasztalt kollegám Szakácsi Sándor ilyenkor mindig azt mondta: „Nyugi, ezek figyelnek, várd csak ki a végét”. És valóban megérkezett a nézői elismerés az előadás befejezését követően.
Jelenleg hét darabban is játszik. Adja magát a kérdés: elégedett, vagy várja az újabb kihívásokat?
– Elégedett vagyok a mostani szerepeimmel, de mindig várom az új kihívásokat. Tisztában vagyok a saját karakteremmel, soha nem akartam Don Quijote lenni, én Sancho Panza vagyok.
Több filmben is láttuk feltűnni; Goda Krisztina két filmjében is szerepet bízott Önre, de láthattuk Szabó Réka rendezésében is, legutolsó filmszerepe pedig az immár kultfilmmé avanzsált Liza, a rókatündérben volt. Mennyiben kíván más készségeket Öntől a színházi – és a filmes szerep megformálása?
– Semennyiben, mind a színpadon, mind a filmen, emberként ábrázolok egy másik embert. Talán ami számomra különbség, hogy egy filmforgatásához több türelem kell, míg a színházi próba folyamathoz nagyobb fizikai erőnlét szükséges.
Térjünk vissza egy gondolat erejéig a Liza, a rókatündérre. Közel állnak Önhöz az olyan modern, szürrealisztikus alkotások, mint ez a film?
– Nem igazán, ez nem az én világom, a színházban is találkoztam ilyen szürrealista darabbal, szerencsére a rendezőben vakon bízhattam. A nagy klasszikusok darabjait jobban kedvelem, ezért filmen is inkább a hagyományos látásmódban megfogalmazott mozit szeretem.
Rajongok Shakespeare műveiért, mert mindenről írt, ami a világot mozgatja; szerelemről, féltékenységről, irigységről, hatalomvágyról. Csak be kell kapcsolni a tévét, ugyanezekről szólnak a híradások ma is, csak más köntösben.
A magyar filmek közül az egyik kedvencem a Csak szex és más semmi, imádom a humorát.
A régi filmek két klasszikusa pedig a mai napig nagyon fontos a számomra. Az ötödik pecsét és a Ripacsok olyan üzenetet közvetítenek, ami beleég az emberbe egy életre.
Megnézi azokat a filmeket, amelyekben játszik?
– Igen, ha tehetem, hiszen a legtöbb esetben a darab szereplői meghívást kapnak a premier vetítésére.
Szereplőként tud objektíven ítéletet mondani arról a filmről, melyben szerepel? Bevállalja, ha nem tetszett?
– Bevállalom, persze. Megpróbálok objektív maradni, de nagyon szurkolok mindig az elkészült film sikeréért. Volt már olyan, ami nem tetszett, de szerencsére a közönségsiker nem engem igazolt.
Úgy hallom, nagy motoros hírében áll. Mióta motorozik, s mit ad Önnek a motorozás élménye?
– 40 éves korom körül kezdtem el motorozni. Most mondhatnám azt, hogy kapuzárás előtti pánik, de igazából a barátaim hatása, a közlekedésben nyújtott praktikuma és a száguldás szeretete vonzott
Kedvenc hobbija a motorozás
A motorozáson kívül mivel tölti szívesen a szabadidejét?
– Sokat foglalkozom a kutyámmal, van egy gyönyörű amerikai staffordshire terrierem, Tira. Imádok teniszezni, focizni, bringázni és horgászni. Ezekkel így jól elfoglalom magam, teljesen ki tudok kapcsolódni általuk.
Sikeres színészként megélt 34 év után, van bakancslistás szerep, ami eddigi pályafutásából kimaradt?
– Szerencsémre egyik legjobban vágyott szerepemet, Sancho Panzát kétszer is eljátszhattam, azonban ha felkérnének Svejk vagy Falstaff szerepére, boldogan mondanék igent!
Játsszunk el a gondolattal: milyen lesz 20 év múlva a színjátszás? Mi az ön víziója?
– Csak reménykedni tudok, hogy még mindig lesz színház a világon, és emberek fognak játszani embereknek, akik ugyanúgy fognak nevetni és sírni az előadások alatt, mint ma.
