Manapság nagy divat a nosztalgia.

A „régen minden jobb volt”, „bezzeg nekünk még volt gyerekkorunk” stb. nosztalgiáról beszélek.

Idén karácsonykor rengeteg ilyen jellegű posztba futottam bele, miszerint ez a karácsony már nem is olyan, mint régen, hiszen a szaloncukor sem olyan ízű, meg nincs hó, meg ezek a mai gyerekek csak a táblagépet ismerik, meg az internetet, meg a boltokban már októberben ott a csoki mikulás stb. stb.

Nem tudom, de én a saját gyermekemen mást látok. Tény, hogy a nevelés során mi kihagyjuk a „bezzeg az én gyerekkoromban ez és ez volt” kezdetű mondatokat, mert ennek kb. annyi értelme van, mint kulturális élményt várni egy valóságshowtól.

Akkor az volt, most meg most van, de aláírom, hogy egyeseknek egyszerűbb beleragadni a múltba és átszenvedni az életet, mintsem felfedezve a szépet és a jót bennünk és körülöttünk, a jelenben élni.

Nem értem a kesergő felnőtteket, hogy miért nem lehet lapozni és nem rányomni a hangulatunkat a mostani gyerekekre. Igen, nekem is hiányzik a hó, sőt a vaníliás karika íze, meg a hinta, amin „bezzeg ezen még nem volt biztonsági lánc” és napestig sorolhatnám. De felnőtt fejjel vagy felfogom, hogy az élet már csak ilyen és minden változik, vagy elcseszem a saját életemet az örökös siralomházzal meg a körülöttem élőkét is. Nem mellesleg a gyerekemét is, amikor önző módon rinyálok az elmúlt korokért, és összehasonlítást végzek az ő és az én gyerekkorom között.

Más volt, ennyi. Jobb volt? Nekünk biztos, a gyerekünknek meg semmi problémája nincs azzal, hogy már októberben ott a csoki mikulás a boltban. Mindaddig, amíg anya vagy apa neki nem áll letolni a drámát, hogy ez már nem is jó, mert a mi gyerekkorunkban ilyen nem volt. Igen, nem volt, meg egy csomó más dolog sem, aminek az előnyeit viszont baromira imádjuk élvezni, csak hát a jó dolgokat olyan könnyű természetesnek venni és remegve keresni azt, hogy na, mi a rossz az életemben?

Nem értem az ilyen önző felnőtteket, hiszen mint mondtam már, a gyermekemen látom, hogy neki ez pont ugyanolyan varázslatos időszak, mint anno nekünk volt. Neki úgyis megvan az ünnepi hangulata, hogy fogalma sincsen arról, milyen volt a régi szaloncukor íze. Neki ez a jó. Ő ezt szereti, és kötelességünk mindent megtenni azért, hogy boldogan megélhesse ezt az időszakot, nem pedig zokogva ráborulni a töltött káposztára, hogy de a régi izzósor sokkal szebben világított, mint a mostani.

Ez van. Lehet ellene tenni? Valaki képes visszarepíteni minket a mi gyerekkorunkba? Én senki ilyet nem ismerek. Szóval vagy magamra nyitom a gázcsapot, amiért a hintán biztonsági lánc van, vagy beleülök és adok egy esélyt a repülés élményének. Mert húzhatjuk a dolgot a végtelenségig, de mi döntjük el, hogy jónak vagy rossznak minősítjük a jelen pillanatát.

Azt hiszem ez a sok „régen jobb volt minden” ember épp a lényeget nem veszi észre az egészben. Mégpedig azt, hogy voltaképp a gyermeket siratja vissza, aki valaha volt. Aki még nem analizálta rommá az életét, aki nem nyúlt vissza a tizenkilencedik században élő rokonáig válaszok után kutatva, hogy vajon milyen sorsot hozott át generációkon keresztül, amiért most neki ezt a mákos bejglit kell ennie, nem pedig kaviárt.

A gyereket, akit nem érdekelt, hogy mi VOLT, hanem csak a VAN és, aki még képes volt mindenféle agyalás és beledumálás nélkül megélni a jelen pillanatát és pont ez volt a titka a boldogságának.

A gyereket, akinek ha azt mondták, hogy tedd ki az ablakba a csizmád, mert a Télapó ajándékot tesz bele, nem kételkedni kezdett, hanem fényesre suvikszolta a cipőjét és megrendíthetetlenül hitte, hogy hozzá eljön a Télapó.

Nem lehet, hogy igazából nem a „régi szép idők” hiányoznak nekünk, hanem az a gyerek, aki mustármagnyi hittel hegyeket volt képes megmozgatni?