„Tudom, egy palitól ez lehet nyálas duma… Vannak dolgok, amiket nem mond el a férfi, mert úgy gondolja sok nő/férfi, hogy az a gyengeség jele.
De nem az! Mi férfiak (legalább is én) is lehetünk néha gyengék, érzelmesek, romantikusak és meg sírhatunk is. Nem, nem vagyok meleg, még mielőtt valaki úgy gondolná. Gyönyörű családom van, feleségem, akit imádok a mai napig.”
Olvasom a bajtárs hozzászólását a Facebook csoportban és mosolygok. Aztán elkomolyodok, végül homlokráncolások kíséretében bólogatva hümmögök.
Jó lenne azt mondani, ez egy kivételes véleménynek számít, de érzésem szerint sokunk gondolatát fogalmazta meg. Kivételesnek itt az számít, hogy le merte írni a sírhatunk és romantikus szót egy mondatban, ráadásul magára értve!? Te szent ég, mi történik itt? Egy érző férfi? Hiszen olyan szinten női tulajdonságoknak vannak ezek kikiáltva, hogy még ő is azonnal magyarázkodásba fog, van ám családom és nem vagyok meleg! Mintha az érzelmek csak a nők és a melegek kiváltsága lenne? Én már követni se tudom, hogy ez kire nézve sértő, de az egyszer biztos, hogy mindenkire.
Félreértés ne essék, értem a bajtárs reakcióját. Hajlamosak vagyunk mentegetőzni azért, mert mi is lélekkel merjük élni az életünket, elvégre alaposan belénk nevelték azokat a siralmasan ártó gondolatokat, amik következményeként a férfiakat lassan már csak másolt karakterek helyettesítik. Mégpedig olyanok, akik egy elvárt viselkedésminta alapján működnek, amitől kicsit se boldogok, de szerencsére még a nők se…Aha, még mindig cimborám az irónia.
Persze szavakban durvára toljuk a „férfi is ember” szöveget, de a hétköznapi élet egy picit más mutat. Csak, hogy egy egyszerű kis példát hozzak: a Facebook csoportban, ahol admin vagyok, nők és férfiak egyaránt képviseltetik magukat. A csoport egyébként a szerelem, párkapcsolat és társai témakörökre épülnek. Igen, ilyen „szirupos” dolgokról szoktunk beszélgetni ott.
Nos, a helyzet nagyjából az, hogy gyakrabban van egy évben karácsony, mint ahány alkalommal a férfiak megszólalnak. Leszámítva azt a maroknyi bajtársat, akik azért nem félnek megmutatni az érző oldalukat se, vagy éppen felvállalni, hogy egy szakítás őket is éppúgy padlóra tudja vágni, mint a nőket. De a jellemző tendencia a mééély hallgatás.
Pedig nem egy olyan férfiolvasóm van, aki a kezdetektől fogva követ az oldalon és szinte az összes írásomra reagál. Pozitívan. Az írásaim amúgy szintén a szerelem témájára épülnek, kvázi van itt érzelem, csak… csak tényleg, miért hallgatunk? Én is általában miért igyekszem rögtön egy kínosan béna poénnal agyonütni a mondandómat, ha olyan dolgokról beszélek, amelyek nem éppen balzsamozzák a lelkem?
Miért félek kimondani, ha fáj valami szívtájékon? Miért hagytuk, hogy ezt tegyék velünk? Miért préseljük bele magunkat a páncélba, azt közvetítve, hogy rólunk minden lepattan? Miért gondoljuk, hogy az érzelmeink kinyilatkoztatása nyálas dolognak számít? Keresem magamban a választ ezekre a kérdésekre és azokat persze megint a külvilágban találom meg. Mintha a kint fontosabb lenne a bentnél…
A válasz egyébként rém egyszerű. Igen, a mit gondolnak mások és a mások elvárása szerint kell férfiként funkcionálnom esete keveredik egymással. Mások.
Ki ezek a mások? Kik ők nekem? Boldog vagyok, ha az ő szabályaik szerint nyilvánulok meg férfiként? És ha valakinek ez nem tetszik, akkor szükségem van nekem arra az emberre? Egyáltalán mi a büdös francért érdekel, hogy ki mit gondol rólam? Egy koppintott, idomított karakter, vagy „csak” boldog akarok lenni?
Tudom, hogy nem ilyen könnyű ez, főleg azok után, hogy mindenhonnan tonna szám ömlik ránk, hogy milyennek KELL lennie a Zigazi férfinak, de talán tényleg ideje lenne elhagynunk a sok elvárást és legfőképp azt, hogy megengedjük bárkinek is az irányítást az életünk felett.
Azt hiszem neki kéne állni szeretni magunkat, de úgy rendesen.
Akkor ritkán engedi meg az ember, hogy bárki is beleugasson az életébe. Szóval szerintem bajtárs, soha ne magyarázd meg, miért vagy olyan, amilyen. Akinek nem tetszik, haladhat tovább. Ideális esetben úgyis csak nagyjából nyolcvan évünk van arra, hogy jól érezzük magunkat ebben a cirkuszban, miért is pazarolnák el a mókát arra, hogy mások elvárásai alapján létezzünk férfiként? Különben is, hol lesznek ezek a mások, amikor a Főnök leszól, hogy jelenésünk van nála?
Inkább legyünk cikisek a megszokásokba, elvárásokba és elavult nézetekbe belerohadt emberek számára, mint boldogtalanok. Sírjunk, ha kell és ne féljünk kimutatni, akik vagyunk.
És még csak annyi tisztelt Bajtárs, ha azt kérik tőled, sorolj fel a magyar irodalomból három szerelmes verset, akkor esélyes, hogy az Óda, a Szeptember végén vagy a Két karodban benne lesz. De az is lehet, hogy az összes. S tudomásom szerint, ezek mindegyikét férfikéz írta. Ha pedig Nekik nem volt kínos megmutatni a gyengéd oldalukat, úgy gondolom nekünk sincs miért szégyenkeznünk.
